Sajnálom, hogy ennyire lemaradtam de az időm véges, és ezt eddig nem sikerült becsúsztatni. Köszönöm a kommenteket amik ezelőtt érkeztek!:)
Savannah*
- Olivier! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Valaki segítsen már! Kérem! - folytattam a kiabálást bömbölve, mikor azt vettem észre, hogy a vőlegényem esik össze, szájából és felső mellkasából ömlik a vér.
A segítség rögtön érkezett is, nem ismertem túlságosan az urat, de ha jól tudom régen orvosnak tanult.
A mentőt és persze a rendőrséget rögtön kihívták. Hiába való lett volna a lövöldöző után szaladni, mire kiértek az emberek, hogy megnézzék ki volt az, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el..
- Savannah.. - szólt fuldokolva hozzám Olivier.
- Kérlek, most ne beszélj. Próbálj meg erős lenni, és tarts ki, mindjárt jön a segítség.. - kértem szipogva.
- Szere-szeretlek.. - nyöszörögte ki. - Köszö-köszönöm, hogy, ve-velem voltál. Minden ál-álmom az volt, hogy valaha meg-megszeress. Hogy úgy- úgy nézz rám, mint egy igazi férfira.. - megérintettek a szavai.
Az utolsó napokba jöttem rá mindarról, amit éppen mondott. És bátortalanul, de ki tudtam volna jelenteni abban a pillanatban neki, hogy szeretem, úgy ahogy ő akarja.
- Ne hagyj itt kérlek.. - nyomtam tüzes homlokára egy csókot, ahol a rúzs nyoma ott maradt.
A hideg kirázott és rettentően remegtem, féltem attól, hogy elveszítem.
Berohantak a mentősök és egy hordárra fektették, amit a mentő autóba helyeztek. Vele akartam menni, azonban a szüleim nem engedték, úgy gondolták nekem most le kell nyugodnom és az ott nem fog sikerülni.
Tehát a saját autónkkal mentünk a kórházba.
Nem szóltam egy szót se. Az arcomon a sminkem elkenődött, szörnyen néztem ki. Azonban egyáltalán nem érdekelt.
- Hogy van? - rohantam oda a kórterem előtt álló szüleihez.
- Műtik. - válaszolt ridegen az anyja. Úgy éreztem, mintha engem okolt volna a történtek miatt.
Körmömet rágva, szorongva vártam az orvost, hogy kijöjjön és közölje milyen állapotban van Olivier.
- Kérsz kávét? - szólt hozzám apa.
- Nem, köszönöm. - utasítottam el. Azonban felpattantam és elindultam le a földszintre. Onnan pedig a kórház melletti kápolnába ahol az ajtón belépve rögtön a hatalmas Jézus szoborral találtam szembe magam.
Letérdeltem az oltár elé, majd az Istenhez szóltam..
- Kérlek Istenem, mentsd meg Oliviert! Ne szólítsd magadhoz könyörgöm. Inkább engem! Ő nem tehet semmiről.. - a fejembe beugrott egy kép ami a nagy rohanásba elfelejtődött. Az, hogy láttam Niallt az esküvőn. Tovább fohászkodva folytattam az imámat. -És kérlek add, hogy Niallnek semmi köze ne legyen az esethez. Ez a két férfi akinek az életét én tettem tönkre. Rajtam állj bosszút ezért, és ne rajtuk. - megint csak sírva fakadtam, majd keresztet vetettem és kibattyogtam a templomból.
- Kincsem, gyere haza megyünk aludni, rád férne egy kis pihenés. - futottam össze anyával.
- Nem akarok.. - motyogtam.
- Hidd el, ez lenne a legjobb.
- Rendben. - egyeztem bele. - De előtte beszeretnék menni Olivierhez. - jelentettem ki.
- Esélytelen.. Talán holnap mikor visszajövünk. - szomorúan hajtottam le a fejem, majd elindultunk a kocsihoz.
- Itt alszok veled, mint kiskorodban, jó? - mondta Kathe mikor a szobámban voltunk.
- Egyedül szeretnék lenni. Szükségem van egy kis magányra..
- Ha ezt akarod, hát legyen. - már csak az ajtó zárását hallottam.
Bele néztem a tükörbe. Az esküvői ruhám véres volt és néhol szakadt. Nem így képzeltem el azt a napot.
A kezemmel megérintettem a képet ami elém tárult.
Miért nem engem lőttek le? Miért nem én fekszem ott a kórházba?
Egy hangos csattanást hallottam, majd még egyet. Kavicsok voltak, amiket valaki dobált fel.
Kimentem az erkélyre megnézni ki az. Niall volt.
Nem tudtam mit csináljak. Bevágjak most azonnal az erkély ajtót vagy menjek le hozzá.
Az utóbbit választottam. Leosontam nesztelenül a lépcsőn, majd a bejárati ajtót kinyitva oda futottam hozzá.
- Mit keresel itt?
- Hozzád jöttem. Gondoltam szükséged van rám. - válaszolta.
- Nincs nekem szükségem senki másra csak Olivier meggyógyulására, de azért köszönöm. - indultam vissza.
- Te is tudod, hogy ez nem így van. Szükséged van rám. Egyedül én vagyok képes megvigasztalni téged.
- Nincs szükségem semmi vigasztalásra.
A fejét rázta hevesen, majd egyre csak közeledett felém.
Mit akar? Mire készül?! Kérdések cikáztak át a fejemen.
Kezét arcom két oldalára helyezte majd ajkait enyémre ragasztotta.
Nem voltam szép.. Sőt egyáltalán nem. Szörnyen néztem ki. Alapjáratból se vagyok egy gyönyörűség, de most még annyira sem mint átlagosan. Pedig azt mondják egy nő az esküvője napján a legszebb.
Egyre csak vadabban csókolt, majd felkapott az ölébe.
Magam alatt voltam, így nem szóltam semmit se, hagytam. Jól esett egy kis törődés, bármennyire is tagadtam.
Kezét combomra helyezte majd ölébe vett és így kezdett el velem sétálni miközben végig csókolt.
A házunk mögötti régi pajtához vitt. Mindig leakartuk bontani, azonban sose engedtem mivel kiskoromban szinte itt nőttem fel ebbe a kis helyiségbe.
Egy üres pajta amibe csak széna és szalma semmi állat, se semmi.. Anno még pár ló tartózkodott itt, de ez is már múlt idő.
Lehelyezett szépen a szalmába majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Egyre csak vadabbul.
Minden egyes érintésével mintha azt sugallta volna, hogy "szeretlek".
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém!- ugrott gyors fel.
A fejembe ezeregy gondolat futott át, azt akartam, hogy ezek mind elmúljanak. Felálltam majd Niallhez léptem és az ingét kezdtem kigombolgatni, mire meglepődön nézett felém.
- Biztos akarod? - kérdezett még, azonban én válasz helyett megcsókoltam. Szorosan magához húzott majd ruhámat kezdte vállamról lehúzni. Féktelen egy éj volt..
Mondhatni nászéjszakának, azonban nem azzal akivel eredetileg meg volt tervezve.
Már pirkadott a nap, mikor minden letisztázódott bennem, mégis mi történt velem.
- Niall, beszélnünk kell.
- Mondjad csak drágám. - majd fordult felém egyre közelebb. Azonban én hátra hökkentem.
- Nekem vőlegényem van, aki éppen kórházba van és haldoklik. Én pedig így viselkedek. Miféle ember vagyok? - tettem fel a kérdést.
- Olyan, aki sosem lesz képes elfelejteni engem.. - adta a választ.
- Nem igaz. Képes voltam rá.
- Ez tegnap nem így látszott. Valld be, hogy nem bántad meg. - kacsintott rám, mire beugrott egy kép.
- Te is ott voltál. Ott voltál a sorok között mikor.. mikor a lövés volt. Majd hirtelen eltűntél, mire visszanéztem. Niall, mondd, hogy nem te voltál.. - néztem rá rémülten és egyre csak hátráltam.
- Savannah, az nem úgy volt ahogy gondolod, mert.. - kezdett bele azonban nem hagytam, hogy befejezze.
- Egy szörnyeteg vagy! Hogy lehettél erre képes?! Soha többé nem akarok hallani rólad! - fakadtam ki, majd elszaladtam. Soha többé nem akartam látni az arcát annak, aki ezt tette velem..
2013. december 20., péntek
2013. október 29., kedd
18.rész- Elátkozott esküvő..
Anita Bíró: Köszönöm!:)
Sára Major: Sziia! Bejelöltelek. Köszönöm.:)
Aliz Friedrich: Liebe Aliz! Macht nichts. Danke schön.:*
Barbi: Köszönöm!:*
*Pár héttel később*
Sára Major: Sziia! Bejelöltelek. Köszönöm.:)
Aliz Friedrich: Liebe Aliz! Macht nichts. Danke schön.:*
Barbi: Köszönöm!:*
*Pár héttel később*
*Savannah*
- Savannah, gyere már még el kell próbálni az esküvőt! Nincs sok idő, holnap esküvő és még tömérdek dolgunk van. - szólt oda hozzám anyja barátnője, Amanda, az esküvő tervező. A Szent Pál székesegyháznál voltunk és épp a bevonulást próbáltuk el.
Jellemzően apa, itt se ért rám, ezért a próbán más helyettesítette. Csodás érzés lenne azt átélni, hogy majd a saját egyetlen lányának az esküvőjén való megjelenését is lemondaná, valami üzleti dolog végett..
Szépen lassan sétáltunk be, ahogy oldalra néztem már odaképzeltem a népes meghívottakat, a feldíszített templomot, mindent.. mintha ez nem is egy próba lenne. A szívem gyorsabban vert, a levegőt is szaporábban vettem, sikítani tudtam volna, azonban nem sikerült. Minden elsötétült és összecsuklottak a lábaim.
- Drágám, jól vagy? - szaladt oda hozzám Olivier, a vőlegényem aki megfogott és leültetett egy székre.
- Igen. Este nem tudtam aludni, biztos azért volt.. - adtam indokot.
- Szeretnék kérdezni valamit, aminél megkérnélek, hogy őszintén válaszolj.. - nézett rám elbűvölő fekete gomb szemeivel. - Biztos, hogy hozzám akarsz jönni holnap? Nem akarom, hogy később megbánd, tehát ha meggondoltad magadat azt kérlek mond meg és elhalasszuk az egész cirkuszt.. - a gondolataim utat törtek maguknak akaratlanul is. Niall jutott eszembe, aki arra kért, hogy legyek vele. Itt lenne az alkalom, hogy azt mondtam köszönöm, élek a lehetőséggel, amit ajánlottál. Azonban a másik pillanatba már az szikrázott az emlékezetembe, hogy Olivier mindig is milyen jó volt hozzám. Egy kedves, okos férfi aki nem mellesleg nem is néz ki rosszul. sőt.. Azonban én ezt soha nem vettem észre, és erre most jöttem rá. Egy csodálatos ember volt itt mellettem, és egy érzés futotta át a lelkemet ami futótűzként terjedt.
- Igen, hozzád akarok menni. - mondtam ki teljes őszinteséggel, mivel így éreztem éppen akkor. - Szeretném melletted megtalálni a boldogságot. - az ajkaimat az övéire tapasztottam. Forrón és tüzesen csókolt, hazudnék ha azt mondanám nem élveztem.
Elhatároztam megadom neki az esélyt, hogy megszeressem, kinyitom előtte a szívem ami eddig csukva volt.
A próbát elhalasztottuk azzal a hittel, hogy minden menni fog.
Amandával még elmentünk leellenőrizni a tortát, illetve az esküvői ruhát, amit haza is vittem. Amy a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a ruhára, aminek semmi baja nem eshet.
Gyönyörű, csipkés, selyem darab volt, ami hatalmas uszállyal ékeskedett. Álmomban sem tudtam volna szebbet elképzelni.
A szekrényembe helyeztem egy fogasra függesztve.
Késő este volt, azonban nem tudtam aludni. Elő vettem a ruhát amit a fogassal együtt elém tartottam majd bele néztem a tükörbe.
Egy pillanatra egy másik képet láttam magam előtt. A ruha színe feketévé vált a tükörbe, azonban a másik pillanatra visszaváltozott.
- Úr isten.. - ültem le az ágyra egy nagy lélegzettel. Megrémültem a képtől ami vissza tekintett. Azonban felfogtam ezt annak, hogy beképzeltem mivel nagyon fáradt illetve izgatott is vagyok a holnapi nap miatt. Amúgy is a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéke..
Visszatettem a ruhadarabot a szekrénybe, majd az éjjeli szekrényemre pillantottam.
Ott hevert rajta egy boríték, ami eddig még nem volt ott.
Egy levél volt ami Írországból lett címezve még 2010-be.
- Ez lehet az a titokzatos levél amit Niall küldött nekem, de sohasem kaptam meg.. - állapítottam meg. Miért pont most? Miért pont ma döntött valaki úgy, hogy kézbesíti nekem?
Felbontottam majd olvasni kezdtem.
Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
Ezer csók: Niall
- Ezer csók: Niall.. - ismételtem meg az utolsó sort. Majd újra és újra elolvastam előröl a levelet, addig amíg szinte szóról, szóra meg is tanultam.
Eszembe jutott minden vele eltöltött emlék. Az együtt töltött napok, éjszakák, kalandok, beszélgetések. Ő tanított meg szinte élni, ő ugrasztott ki a minden napjaimból és tanította meg, hogyan kell nemet mondani.
Néha nem csak a szomorú emlékek teszik szomorúvá az embert. Hanem a legjobbak is amiről tudjuk soha nem fogjuk újra átélni őket.
Fogtam egy papírt és tollat és elkezdtem írni egy válaszlevelet.
Drága Niall,
Tudom, hogy későn válaszolok, azonban jobb most mint soha. Olvastam a leveledet. Nem volt szükséges bár milyenféle dologra, hogy megmutasd, mivel én már rég tudtam, hogy milyen csodálatos ember vagy. Büszke vagyok rád, hogy képes voltál tovább lépni illetve kialakítani egy másik életet.
Örülök, hogy megismerhettelek és szerethettelek. Soha nem foglak elfelejteni. Örökre ott leszek, ha akarom ha nem. Te egy tetoválás vagy nekem, ott belül..
Soha nem felejtem el mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges ami örökre megmarad az emlékezetemben. Emlékszel a kávézóba voltunk éppen? Talán a szemeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod, bármi is volt, magával ragadott és megigézett. Az életem egyik legfontosabb részévé váltál. Beléptél az életembe és nyomott hagytál a szívembe, és már sosem voltam olyan, mint azelőtt.
Köszönöm, hogy velem voltál, szerettél és tanítottál. Életem egyik legszebb időszakát veled éltem át.
Azonban nekünk véglek vége. Holnap összekötöm az életem egy férfival. Aki nem te vagy.. Ironikus az élettől, hogy mindig is veled képzeltem el a nagy napomat. Azt hiszem kezdem megszeretni Oliviert, azonban nem úgy mint téged, hanem máshogyan de nem fogom ezt most ragozni. Sok sikert az élethez és remélem sikerült megtalálnod a boldogságot.
Ezerszer: Savannah
A számat bekentem tűz vörös rúzzsal aminek aztán nyomát hagytam a levélen, amit egy borítékba csúsztattam.
Majd lehajtottam a fejemet a párnámra és álomba szenderültem..
- Kicsim, jó reggelt. Ébredj fel szépen. - ébresztgetett Katherine.
Kinyújtottam a két kezemet majd felültem az ágyra. Az ölembe helyezte a magával felhozott kis reggelis tálcát. Megreggeliztem majd szorgosan el is kellett kezdenem készülődni.
Azonban gyors még leszaladtam és megkerestem a sofőrünket Bent.
- Megkérhetnélek valamire? Elvinnéd nekem ezt a levelet a postára feladni? - nyomtam a kezébe a tegnap írott papírost.
- Igen, kisasszony. - válaszolta.
- Köszönöm szépen. - mondtam mosolyogva majd visszarohantam a szobámba.
- Készen állsz? - nézett rám a dadám.
- Teljes mértékben. - adtam választ.
- Ott a ruha, vedd fel szépen én nekem van egy kis elvégeznivaló munkám még. - utasított mire elkezdtem öltözni. Belebújtattam lábaimat majd felhúztam szépen lassan, hogy bármi baja ne legyen, hátul a cipzárt pedig gyengéden húztam fel.
Valaki kopogott gondoltam Kathe az, ezért nemes egyszerűséggel mondtam, hogy bejöhet.
Az ajtó felé fordultam, és azonban ott Olivier állt ott.
Hangosan sikítottam fel. Az esküvő előtt nem jó jelt jelent az ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt.
- Mi az Sav.. - kezdett bele Katherine aki a hangos sikítás hallatán rohant fel hozzám. Azonban rögtön rájött mikor az ajtóban állót észrevette. - Ugyan, uram. Legyen szíves most innen eltávozni. A kisasszonnyal rengeteg dolgunk van. Lesz elég idege gyönyörködni még benne. - parancsolt rá mire teljesítette a kérését.
- Te meg ne szomorkodj hanem inkább kezdjük el a hajadat megcsinálni. Ülj bele a székbe. - elsőnek kifésülte aranyszőke hajkoronámat, majd kis fürtöket befogva begöndörítette és végül kontyba felhelyezte.
A sminkelés következett. Mindig is szerettem mikor a kis pamut pamaccsal az arcomat simítgatta. Rendkívülien csikis vagyok, ezért ilyenkor általában végig fülig ér a szám a kuncogástól.
- Gyönyörű vagy. - mondta végül mosolyogva.
Jellemzően apa, itt se ért rám, ezért a próbán más helyettesítette. Csodás érzés lenne azt átélni, hogy majd a saját egyetlen lányának az esküvőjén való megjelenését is lemondaná, valami üzleti dolog végett..
Szépen lassan sétáltunk be, ahogy oldalra néztem már odaképzeltem a népes meghívottakat, a feldíszített templomot, mindent.. mintha ez nem is egy próba lenne. A szívem gyorsabban vert, a levegőt is szaporábban vettem, sikítani tudtam volna, azonban nem sikerült. Minden elsötétült és összecsuklottak a lábaim.
- Drágám, jól vagy? - szaladt oda hozzám Olivier, a vőlegényem aki megfogott és leültetett egy székre.
- Igen. Este nem tudtam aludni, biztos azért volt.. - adtam indokot.
- Szeretnék kérdezni valamit, aminél megkérnélek, hogy őszintén válaszolj.. - nézett rám elbűvölő fekete gomb szemeivel. - Biztos, hogy hozzám akarsz jönni holnap? Nem akarom, hogy később megbánd, tehát ha meggondoltad magadat azt kérlek mond meg és elhalasszuk az egész cirkuszt.. - a gondolataim utat törtek maguknak akaratlanul is. Niall jutott eszembe, aki arra kért, hogy legyek vele. Itt lenne az alkalom, hogy azt mondtam köszönöm, élek a lehetőséggel, amit ajánlottál. Azonban a másik pillanatba már az szikrázott az emlékezetembe, hogy Olivier mindig is milyen jó volt hozzám. Egy kedves, okos férfi aki nem mellesleg nem is néz ki rosszul. sőt.. Azonban én ezt soha nem vettem észre, és erre most jöttem rá. Egy csodálatos ember volt itt mellettem, és egy érzés futotta át a lelkemet ami futótűzként terjedt.
- Igen, hozzád akarok menni. - mondtam ki teljes őszinteséggel, mivel így éreztem éppen akkor. - Szeretném melletted megtalálni a boldogságot. - az ajkaimat az övéire tapasztottam. Forrón és tüzesen csókolt, hazudnék ha azt mondanám nem élveztem.
Elhatároztam megadom neki az esélyt, hogy megszeressem, kinyitom előtte a szívem ami eddig csukva volt.
A próbát elhalasztottuk azzal a hittel, hogy minden menni fog.
Amandával még elmentünk leellenőrizni a tortát, illetve az esküvői ruhát, amit haza is vittem. Amy a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a ruhára, aminek semmi baja nem eshet.
Gyönyörű, csipkés, selyem darab volt, ami hatalmas uszállyal ékeskedett. Álmomban sem tudtam volna szebbet elképzelni.
A szekrényembe helyeztem egy fogasra függesztve.
Késő este volt, azonban nem tudtam aludni. Elő vettem a ruhát amit a fogassal együtt elém tartottam majd bele néztem a tükörbe.
Egy pillanatra egy másik képet láttam magam előtt. A ruha színe feketévé vált a tükörbe, azonban a másik pillanatra visszaváltozott.
- Úr isten.. - ültem le az ágyra egy nagy lélegzettel. Megrémültem a képtől ami vissza tekintett. Azonban felfogtam ezt annak, hogy beképzeltem mivel nagyon fáradt illetve izgatott is vagyok a holnapi nap miatt. Amúgy is a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéke..
Visszatettem a ruhadarabot a szekrénybe, majd az éjjeli szekrényemre pillantottam.
Ott hevert rajta egy boríték, ami eddig még nem volt ott.
Egy levél volt ami Írországból lett címezve még 2010-be.
- Ez lehet az a titokzatos levél amit Niall küldött nekem, de sohasem kaptam meg.. - állapítottam meg. Miért pont most? Miért pont ma döntött valaki úgy, hogy kézbesíti nekem?
Felbontottam majd olvasni kezdtem.
Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
Ezer csók: Niall
- Ezer csók: Niall.. - ismételtem meg az utolsó sort. Majd újra és újra elolvastam előröl a levelet, addig amíg szinte szóról, szóra meg is tanultam.
Eszembe jutott minden vele eltöltött emlék. Az együtt töltött napok, éjszakák, kalandok, beszélgetések. Ő tanított meg szinte élni, ő ugrasztott ki a minden napjaimból és tanította meg, hogyan kell nemet mondani.
Néha nem csak a szomorú emlékek teszik szomorúvá az embert. Hanem a legjobbak is amiről tudjuk soha nem fogjuk újra átélni őket.
Fogtam egy papírt és tollat és elkezdtem írni egy válaszlevelet.
Drága Niall,
Tudom, hogy későn válaszolok, azonban jobb most mint soha. Olvastam a leveledet. Nem volt szükséges bár milyenféle dologra, hogy megmutasd, mivel én már rég tudtam, hogy milyen csodálatos ember vagy. Büszke vagyok rád, hogy képes voltál tovább lépni illetve kialakítani egy másik életet.
Örülök, hogy megismerhettelek és szerethettelek. Soha nem foglak elfelejteni. Örökre ott leszek, ha akarom ha nem. Te egy tetoválás vagy nekem, ott belül..
Soha nem felejtem el mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges ami örökre megmarad az emlékezetemben. Emlékszel a kávézóba voltunk éppen? Talán a szemeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod, bármi is volt, magával ragadott és megigézett. Az életem egyik legfontosabb részévé váltál. Beléptél az életembe és nyomott hagytál a szívembe, és már sosem voltam olyan, mint azelőtt.
Köszönöm, hogy velem voltál, szerettél és tanítottál. Életem egyik legszebb időszakát veled éltem át.
Azonban nekünk véglek vége. Holnap összekötöm az életem egy férfival. Aki nem te vagy.. Ironikus az élettől, hogy mindig is veled képzeltem el a nagy napomat. Azt hiszem kezdem megszeretni Oliviert, azonban nem úgy mint téged, hanem máshogyan de nem fogom ezt most ragozni. Sok sikert az élethez és remélem sikerült megtalálnod a boldogságot.
Ezerszer: Savannah
A számat bekentem tűz vörös rúzzsal aminek aztán nyomát hagytam a levélen, amit egy borítékba csúsztattam.
Majd lehajtottam a fejemet a párnámra és álomba szenderültem..
- Kicsim, jó reggelt. Ébredj fel szépen. - ébresztgetett Katherine.
Kinyújtottam a két kezemet majd felültem az ágyra. Az ölembe helyezte a magával felhozott kis reggelis tálcát. Megreggeliztem majd szorgosan el is kellett kezdenem készülődni.
Azonban gyors még leszaladtam és megkerestem a sofőrünket Bent.
- Megkérhetnélek valamire? Elvinnéd nekem ezt a levelet a postára feladni? - nyomtam a kezébe a tegnap írott papírost.
- Igen, kisasszony. - válaszolta.
- Köszönöm szépen. - mondtam mosolyogva majd visszarohantam a szobámba.
- Készen állsz? - nézett rám a dadám.
- Teljes mértékben. - adtam választ.
- Ott a ruha, vedd fel szépen én nekem van egy kis elvégeznivaló munkám még. - utasított mire elkezdtem öltözni. Belebújtattam lábaimat majd felhúztam szépen lassan, hogy bármi baja ne legyen, hátul a cipzárt pedig gyengéden húztam fel.
Valaki kopogott gondoltam Kathe az, ezért nemes egyszerűséggel mondtam, hogy bejöhet.
Az ajtó felé fordultam, és azonban ott Olivier állt ott.
Hangosan sikítottam fel. Az esküvő előtt nem jó jelt jelent az ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt.
- Mi az Sav.. - kezdett bele Katherine aki a hangos sikítás hallatán rohant fel hozzám. Azonban rögtön rájött mikor az ajtóban állót észrevette. - Ugyan, uram. Legyen szíves most innen eltávozni. A kisasszonnyal rengeteg dolgunk van. Lesz elég idege gyönyörködni még benne. - parancsolt rá mire teljesítette a kérését.
- Te meg ne szomorkodj hanem inkább kezdjük el a hajadat megcsinálni. Ülj bele a székbe. - elsőnek kifésülte aranyszőke hajkoronámat, majd kis fürtöket befogva begöndörítette és végül kontyba felhelyezte.
A sminkelés következett. Mindig is szerettem mikor a kis pamut pamaccsal az arcomat simítgatta. Rendkívülien csikis vagyok, ezért ilyenkor általában végig fülig ér a szám a kuncogástól.
 |
- Köszönöm. Köszönök mindent. - válaszoltam.
- Valami baj van? - kérdezte aggodalmasan.
- Félek, hogy valami baj lesz..
- Kincsem most ezt azért mert az uraság meglátta a ruhádat? Az csupán egy ostoba népi hagyomány, amit régen találtak ki. Nem jelent az semmit se. - mondta majd egy puszit nyomott homlokomra.
- Ennek örülök akkor. - amit kimondtam mint egy villámcsapásként hallottam meg egy hangot, olyat mintha valami elszakadt volna. - A ruhám! - kiáltottam fel mikor észrevettem, hogy a varrat felül elengedett egy helyen.
Legszívesebben elsírtam volna magamat, azonban tudtam nem szabad mivel a sminkem elmosódott volna. Nem szükséges még az is.
Kathe elszaladt tűért és cérnáért majd megpróbálta rendbe hozni amit még lehetett.
Valahogy úgy éreztem mintha Isten megakart volna akadályozni az esküvővel kapcsolatban.
Kora délután már ballagtam le a házunk elé ahol vártam az esküvői hintót ami azonban a városban kialakuló hatalmas dugó hatására később érkezett mint amikor kellett volna. Így sietni kellett, nehogy lekéssem a saját esküvőmet.
A harangozásra sikerült odaérni szerencsére. Apa már idegesen kint állt a templom előtt. Odasiettem hozzá és megöleltem. Majd nem volt sok időm magyarázkodni, hogy miért ilyen későn értem ide, mivel nyíltak az ajtók és megszólalt a bevonuló zene.
Minden ugyan olyan volt mint a próbán elképzeltem. Bármerre néztem emberek ültek akiknek a többségéről azt se tudtam ki.
Mögöttem a koszorúslányok ballagtak akik az uszályomat is tartották.
Úgy éreztem, ennek az egész elátkozott napnak vége, és nem történhet már semmi ami megakadályozna abba, hogy ma Olivier Roberts vezetéknevét viseljem.
Végül odaértem Olivier mellé, akivel egymásra mosolyogtunk. Tudtunk, hogy ez egy meghatározó pillanat az életünkben.
A szertartás eleje mind rendben történt. Már a torkomon volt, hogy kimondhassam azt, hogy igen, ígérem,hogy kitartok jóban- rosszban, egészségben- betegségben, szegénységben- gazdagságban Olivier mellett, mikor az atya még máshogyan fordult az emberek közé:
- Ha van valaki aki ennek a házasságkötésnek ellenzője lenne, az mondja most vagy hallgasson örökre! - mondta a pap. A vendégek felé néztem ahonnan pont kiszúrtam valakit. Ott volt Niall is, csak egy pillanatra láttam mivel eltűnt azonban biztos voltam benne, hogy ő volt az.
Majd nem is volt több időm oda figyelni, mivel csak egy hangos durranást hallottam. Egy golyó volt, ami erősen száguldott felénk. Megéreztem a halál illatát már, mikor azonban Olivier elém lépett így megmentette az életemet. Azonban az élet hozzá már lehet nem is volt ilyen kegyes..
2013. október 11., péntek
17.rész- Soha többé..
Nagyon sajnálom a késedelmem, és azt, hogy mindig itt nyavalygok nektek. Lenne egy ötletem. Ha küldetek nekem facebook linket, akkor bejelölnélek titeket és mindig szólnék az adott rész kitételénél, hogy ne kelljen állandóan várni.
Brigi Papp: Köszönöm!:*
Sára Major: Semmi baj. Végül csak össze jött. Nincs mit köszönni neked, én nekem lenne és van is:*
*Két hét múlva*
*Savannah*
- Örülök, hogy eljössz velem. - mondta Savannah az autóba. Mostanában rengeteget beszéltünk, de találkozásra azóta mióta elmentem hozzá nem tettünk rá szert.
Megegyeztünk, hogy barátok leszünk és elég jól is megy. Eleinte féltem mi lesz, de mára rájöttem, hogy elég jól megy nekünk ez is.
- Kíváncsi vagyok, hova megyünk. - mosolygott rám amit viszonoztam a kormány mögött.
- Itt vagyunk. - húztam be a kézi féket és álltunk meg egy üresebb területen. - Gyere. - intettem felé mire követett.
Sétáltunk egy kicsit mire elértünk a látogatást képző helyre.
- Ennek a háznak a lakóit földön futóvá tette a Temze elöntése. - mutattam egy éppen épülő házra.
- Te építed újra?
- Hát nem én egyedül. Remek csapat áll mögöttem. - mosolyogtam hálásan a dolgozókra gondolva.
- Kezdek szorongani.
- Mégis miért? - néztem rá furcsállóan.
- Kezdem azt hinni, hogy túl jó ember vagy.. - fogta meg a kezemet és kulcsolta össze az övével.
- Nem vagyok jó ember. - ellenkeztem.
- Persze, tényleg nem. Titokban házakat építesz jótékonyságból. De tényleg nem vagy jó ember. - ironizált Niall. - Megölelhetlek? - kérdezte meg félve.
- Persze. Barátok vagyunk. A barátok között szerintem az ölelés egy természetes dolog. - adtam a választ majd karjai közé is zárt.
El is felejtettem milyen érzés így lenni.
Ő neki köszönhetem az első szerelmet, amit éreztem és egyenlő volt egy álmodással. Mindig is szebb lesz a többinél és azt hiszem mind halálomig el fog kísérni. Hogy igazából mi is az az első szerelem? Néhány félénk vallomás, boldog hű szemvillanás, féltve őrzött érzelem amit meg fűszerez a nyíló könnycsepp a semmiért azonban máskor mosoly villan hirtelen.
Igazából a szerelem az amikor napok múlva avagy hónapok, évekkel később is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséges rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor meglátod egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz betelni vele. Mikor állandóan ő jár a fejedben..
- Annyi mondani valóm van, de nem tudom hol kezdjem el..
- Próbálkozz meg vele. - simítottam végig sima, puha arcán.
Hideg kezemet felmelegítette bársonyos meleg, orcája.
- Mi történt velünk? - kérdezte és kulcsolta össze kezeinket.
- Ezt, hogy érted?
- Miért hagytuk el egymást? Mindketten azt ígértük, hogy örökké.. Hát mégis mi lett velünk?
- Ezt hozta az élet. - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen velem? Olyan más, nem olyan mint régen..
- Niall. Eltelt 3 év. Ez alatt az idő alatt felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki nem tudja mit akar az élettől. - közöltem vele a tényt.
- Miért? Mégis mit akarsz? Megosztod velem is?
- Szeretnék segíteni az embereken, akiknek szükségük van rá. - elgondolkodtam, azonban más nem jutott eszembe.
- A legtöbb lány arról álmodozik, hogy családot alapítson. Neked már meg van a herceged már csak gyerekek kellenek, nem? - néha elgondolkozok mire jó ez neki? Ezzel megbántani akar vagy csak csupán észre se veszi, hogy mennyire fáj mikor erről beszél?
- Nem akarok gyerekeket. Régen akartam, azonban azóta megváltoztak a dolgok. - mosolyogtam rá, és megpróbáltam témát terelni.
A gyerekvállalás nekem egy szerelem gyümölcsét jelenti.
Eső csepergést észleltem a rám érkező szemcséknek köszönhetően. A cseppek egyre csak gyarapodtak, gyorsabban és gyorsabban hulltak.
A kocsival messzebb parkoltunk le ezért a ház már egy kisebb felépült részlegébe menekültünk.
Londonba van ez a varázslatos dolog. Az eső minden egyes cseppje, olyan mint egy egy gyöngyszem. Azonban mikor a földdel érintkezik még kisebb részecskére hullik. A még be nem épített ablak elé álltam.
Figyeltem a természet csodáit. Mint egy kisgyerek avagy mint egy valaki aki nem rég kapta visszalátását és most látná először.
- Valami baj van? - lopózott a hátam mögé Niall.
- Elszoktam az esőtől. Vagyis attól, hogy ilyen gyakori. És hogy ilyen szép. Svájcba olyan más volt mint itt. - meséltem és egy könnycsepp hullott ki a szememből.
- Honvágyad van? Vissza akarsz térni és újra a németül beszélni? Elfelejteni megint az angol szép anyanyelved? - azt hiszem nem akarta még maga se kimondani, hogy vissza akarok -e menni.
- Nem. Én sohasem akartam elmenni innen. Svájc valóban varázslatos hely. Azonban nekem mindig is hiányzott ez alatt a 3 év alatt Anglia. Rettenetesen. Az itteni szokások, az itteni helyek és ízek..
- Akkor miért mentél el innen? Savannah, miért? - állított a kérdés elé. Vissza emlékeztem a múltra.
- Apám bentlakásos iskolába küldött oda, csak mert veled akartam menni azon a bizonyos napon mikor az sms-t küldted. - Niall lefagyott és sápítozva, sétálgatott körül körül a kis helységbe.
- Te komolyan velem akartál jönni? Ott hagytad volna a családod? Képes lettél volna ekkora idiótaságra? - fordult felém végül.
- Igen. Te tanítottad, hogy harcoljak azért amit szeretek és legyek képes nemet mondani.
- Ha ezt tudom lehet minden más lett volna. De akkor miért nem válaszoltál a levelemre amit küldtem? - azt hiszem itt nekem kerekedett ki a szemem.
- Milyen levél? Nekem nem küldtél semmilyen levelet..
- De. Visszajöttem Írországba és innen volt címezve egy. Vártam a válaszod azonban sosem jött.
- Pár nappal később már elhagytam Angliát miután te is elmentél. A szüleim pedig semmi levelet nem küldtek utánam, sőt még nem is említették.
- Kezd összeállni a kép. - mondta sóhajtozva.
- Nehéz bele gondolni. Hogy valakinek meg van egy normális élete, amit egy természeti katasztrófa képes tönkre tenni és mindent előröl kell kezdeniük. Amit eddig felépítettek szinte mint romokba hulltak.. - néztem rá az épülő falakra.
- Igazad van. Borzalmas. Szörnyű mikor a dolgok jól alakulnak, és egy apró hiba miatt mindent a kezdetéről kell kezdeni. Azonban még szörnyűbb ha nincs ennek már lehetőség. - a nézéséből és az utalásaiból rájöttem mégis mire érti mind ezt.
- Niall, fogd fel vőlegényem van. Nekünk már nincs közös jövőnk sem jelenünk! Csak múltunk. Ami nagyon szép volt igaz, de vége. Kérlek, értsd meg. - fakadtam sírva majd rohantam ki a kocsiig. Ott ültem egy kicsit.
Vártam, hogy jöjjön, hogy haza vigyem, de nem tette meg. Ezért elindultam haza felé.
A szememet törölgettem a könnyek végett ezért a sminkem nagy java is elfolyt. Olyan szörnyen éreztem magamat. Mikor betoppantam a házba, rögtön anyámmal találtam szembe magam.
- Azt hittem te más vagy és azt akarod, hogy boldog legyek. De tévedtem te is ugyan olyan vagy mint apa. Mért nem voltál képes odaadni Niall levelét? Mond miért, nem?! - ordítottam rá. Az arcán lévő mosoly egyszerre fagyott le onnan. Nem jutott szóhoz, igaz nem is nagyon hagytam neki időt, mivel felrohantam a szobámba.
A szobám ajtaját kulcsra zártam, majd az ágyra dőltem a fejemre pedig egy párnát helyeztem, hogy ne halljak semmi zajt.
Miért pont most bukkan fel újra az életembe? Miért nem tudott előbb megkeresni?
Első látásra megmozdított bennem valamit. Azonban ennek végett kell vetnem.
- Sajnálom Niall, de soha többé nem láthatlak.. - suttogtam halkan.
Brigi Papp: Köszönöm!:*
Sára Major: Semmi baj. Végül csak össze jött. Nincs mit köszönni neked, én nekem lenne és van is:*
*Két hét múlva*
*Savannah*
- Örülök, hogy eljössz velem. - mondta Savannah az autóba. Mostanában rengeteget beszéltünk, de találkozásra azóta mióta elmentem hozzá nem tettünk rá szert.
Megegyeztünk, hogy barátok leszünk és elég jól is megy. Eleinte féltem mi lesz, de mára rájöttem, hogy elég jól megy nekünk ez is.
- Kíváncsi vagyok, hova megyünk. - mosolygott rám amit viszonoztam a kormány mögött.
- Itt vagyunk. - húztam be a kézi féket és álltunk meg egy üresebb területen. - Gyere. - intettem felé mire követett.
Sétáltunk egy kicsit mire elértünk a látogatást képző helyre.
- Ennek a háznak a lakóit földön futóvá tette a Temze elöntése. - mutattam egy éppen épülő házra.
- Te építed újra?
- Hát nem én egyedül. Remek csapat áll mögöttem. - mosolyogtam hálásan a dolgozókra gondolva.
- Kezdek szorongani.
- Mégis miért? - néztem rá furcsállóan.
- Kezdem azt hinni, hogy túl jó ember vagy.. - fogta meg a kezemet és kulcsolta össze az övével.
- Nem vagyok jó ember. - ellenkeztem.
- Persze, tényleg nem. Titokban házakat építesz jótékonyságból. De tényleg nem vagy jó ember. - ironizált Niall. - Megölelhetlek? - kérdezte meg félve.
- Persze. Barátok vagyunk. A barátok között szerintem az ölelés egy természetes dolog. - adtam a választ majd karjai közé is zárt.
El is felejtettem milyen érzés így lenni.
Ő neki köszönhetem az első szerelmet, amit éreztem és egyenlő volt egy álmodással. Mindig is szebb lesz a többinél és azt hiszem mind halálomig el fog kísérni. Hogy igazából mi is az az első szerelem? Néhány félénk vallomás, boldog hű szemvillanás, féltve őrzött érzelem amit meg fűszerez a nyíló könnycsepp a semmiért azonban máskor mosoly villan hirtelen.
Igazából a szerelem az amikor napok múlva avagy hónapok, évekkel később is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséges rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor meglátod egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz betelni vele. Mikor állandóan ő jár a fejedben..
- Annyi mondani valóm van, de nem tudom hol kezdjem el..
- Próbálkozz meg vele. - simítottam végig sima, puha arcán.
Hideg kezemet felmelegítette bársonyos meleg, orcája.
- Mi történt velünk? - kérdezte és kulcsolta össze kezeinket.
- Ezt, hogy érted?
- Miért hagytuk el egymást? Mindketten azt ígértük, hogy örökké.. Hát mégis mi lett velünk?
- Ezt hozta az élet. - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen velem? Olyan más, nem olyan mint régen..
- Niall. Eltelt 3 év. Ez alatt az idő alatt felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki nem tudja mit akar az élettől. - közöltem vele a tényt.
- Miért? Mégis mit akarsz? Megosztod velem is?
- Szeretnék segíteni az embereken, akiknek szükségük van rá. - elgondolkodtam, azonban más nem jutott eszembe.
- A legtöbb lány arról álmodozik, hogy családot alapítson. Neked már meg van a herceged már csak gyerekek kellenek, nem? - néha elgondolkozok mire jó ez neki? Ezzel megbántani akar vagy csak csupán észre se veszi, hogy mennyire fáj mikor erről beszél?
- Nem akarok gyerekeket. Régen akartam, azonban azóta megváltoztak a dolgok. - mosolyogtam rá, és megpróbáltam témát terelni.
A gyerekvállalás nekem egy szerelem gyümölcsét jelenti.
Eső csepergést észleltem a rám érkező szemcséknek köszönhetően. A cseppek egyre csak gyarapodtak, gyorsabban és gyorsabban hulltak.
A kocsival messzebb parkoltunk le ezért a ház már egy kisebb felépült részlegébe menekültünk.
Londonba van ez a varázslatos dolog. Az eső minden egyes cseppje, olyan mint egy egy gyöngyszem. Azonban mikor a földdel érintkezik még kisebb részecskére hullik. A még be nem épített ablak elé álltam.
Figyeltem a természet csodáit. Mint egy kisgyerek avagy mint egy valaki aki nem rég kapta visszalátását és most látná először.
- Valami baj van? - lopózott a hátam mögé Niall.
- Elszoktam az esőtől. Vagyis attól, hogy ilyen gyakori. És hogy ilyen szép. Svájcba olyan más volt mint itt. - meséltem és egy könnycsepp hullott ki a szememből.
- Honvágyad van? Vissza akarsz térni és újra a németül beszélni? Elfelejteni megint az angol szép anyanyelved? - azt hiszem nem akarta még maga se kimondani, hogy vissza akarok -e menni.
- Nem. Én sohasem akartam elmenni innen. Svájc valóban varázslatos hely. Azonban nekem mindig is hiányzott ez alatt a 3 év alatt Anglia. Rettenetesen. Az itteni szokások, az itteni helyek és ízek..
- Akkor miért mentél el innen? Savannah, miért? - állított a kérdés elé. Vissza emlékeztem a múltra.
- Apám bentlakásos iskolába küldött oda, csak mert veled akartam menni azon a bizonyos napon mikor az sms-t küldted. - Niall lefagyott és sápítozva, sétálgatott körül körül a kis helységbe.
- Te komolyan velem akartál jönni? Ott hagytad volna a családod? Képes lettél volna ekkora idiótaságra? - fordult felém végül.
- Igen. Te tanítottad, hogy harcoljak azért amit szeretek és legyek képes nemet mondani.
- Ha ezt tudom lehet minden más lett volna. De akkor miért nem válaszoltál a levelemre amit küldtem? - azt hiszem itt nekem kerekedett ki a szemem.
- Milyen levél? Nekem nem küldtél semmilyen levelet..
- De. Visszajöttem Írországba és innen volt címezve egy. Vártam a válaszod azonban sosem jött.
- Pár nappal később már elhagytam Angliát miután te is elmentél. A szüleim pedig semmi levelet nem küldtek utánam, sőt még nem is említették.
- Kezd összeállni a kép. - mondta sóhajtozva.
- Nehéz bele gondolni. Hogy valakinek meg van egy normális élete, amit egy természeti katasztrófa képes tönkre tenni és mindent előröl kell kezdeniük. Amit eddig felépítettek szinte mint romokba hulltak.. - néztem rá az épülő falakra.
- Igazad van. Borzalmas. Szörnyű mikor a dolgok jól alakulnak, és egy apró hiba miatt mindent a kezdetéről kell kezdeni. Azonban még szörnyűbb ha nincs ennek már lehetőség. - a nézéséből és az utalásaiból rájöttem mégis mire érti mind ezt.
- Niall, fogd fel vőlegényem van. Nekünk már nincs közös jövőnk sem jelenünk! Csak múltunk. Ami nagyon szép volt igaz, de vége. Kérlek, értsd meg. - fakadtam sírva majd rohantam ki a kocsiig. Ott ültem egy kicsit.
Vártam, hogy jöjjön, hogy haza vigyem, de nem tette meg. Ezért elindultam haza felé.
A szememet törölgettem a könnyek végett ezért a sminkem nagy java is elfolyt. Olyan szörnyen éreztem magamat. Mikor betoppantam a házba, rögtön anyámmal találtam szembe magam.
- Azt hittem te más vagy és azt akarod, hogy boldog legyek. De tévedtem te is ugyan olyan vagy mint apa. Mért nem voltál képes odaadni Niall levelét? Mond miért, nem?! - ordítottam rá. Az arcán lévő mosoly egyszerre fagyott le onnan. Nem jutott szóhoz, igaz nem is nagyon hagytam neki időt, mivel felrohantam a szobámba.
A szobám ajtaját kulcsra zártam, majd az ágyra dőltem a fejemre pedig egy párnát helyeztem, hogy ne halljak semmi zajt.
Miért pont most bukkan fel újra az életembe? Miért nem tudott előbb megkeresni?
Első látásra megmozdított bennem valamit. Azonban ennek végett kell vetnem.
- Sajnálom Niall, de soha többé nem láthatlak.. - suttogtam halkan.
2013. szeptember 18., szerda
16. rész- A múlt rejt..
Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem. Nem akartam ezt, de így alakult. Nem akarlak titeket a problémáimmal övezni, ezért nem is fogom ezt tenni.. Remélem elnézitek tőlem..
Aliz Friedrich: Köszönöm Aliz!:*
Sára Major: Néha Harry drága is mondhat okosat:) Köszii:*
Brigi Papp: Köszönöm:*
*Niall*
Gondoltam kipróbálom a lányok módszerét, akkor ha kikosarazza őket egy srác avagy szakításnál. A fagyit majszolást. Őszintén? Nem vállt be, szinte csak az agyfagyás kerülgetett végette.
És minden egyes kanálnál eszembe jutott az a mondat mikor Savannah bemutatta a vőlegényét, aki nem én vagyok.. Utána rettentő kínos pillanatok folytak le. Végül egy kifogással, mi szerint csak beköszöntem, leléptem. Mit kellett volna csinálnom? Ott állnom és néznem a leendő ifjú párt?
Nem ment. A szívem rettenetesen fájt közbe. Legszívesebben képen töröltem volna az előttem álló hapekot.
Tehát erre vágyott? Egy maskarába öltött úri férfira?
Mire másnap a fagyis vödör és kiürült semmi más gyógymódszerem nem volt. Épp nyúltam a kanálért, hogy az utolsó falatot ki kanalazzam mikor valaki hangosan kopogtatni kezdett.
Szép lassan sétáltam el az ajtóig. Majd gondolkodtam rajta kinyissam -e. Nem éppen voltam egy nagy vendéglátós kedvembe, de végül a kulcsot elforgattam a zárba.
A nyitódó ajtó előtt a csurig ázott Savannah. Azt hittem szellemet látok.
- Bejöhetnék? - kérdezte vacogva, mire betessékeltem. - Remélem nem zavarok. Gondoltam beszélhetnénk kicsit.. - mondta mosolyogva.
- Te sose zavarsz. - válaszoltam. Nem vagy éhes?
- Hm.. Igazából nem enni jöttem hozzád, de kicsit az lettem így említve.
- Történetesen nem számítottam vendégre, ezért csak fagyasztott pizzám van. Az jó lesz?
- Imádom a pizzát, de azért ugye felolvasztod? - kérdezte nevetve mire én is abba törtem ki.
- Persze. - válaszoltam még mindig a röhögés mellett. - Adok valami száraz ruhát, nehogy megfázz. - ajánlottam fel, majd a gardróbból előkerestem neki egy hosszú pólót. A kezembe tartva teljesen másnak tűnt, mint akkor mikor rajta láttam. Hosszú, vékony lábára pillantást lehetett vetni ez által. Olyan hófehér volt és ártatlan tűnt mint
- Köszönöm. - mondta hálás mosollyal együtt véve. - Mi történt veled az elmúlt időbe? - kérdezte mikor leültünk a kanapéra.
- Mármint az egymás nélkül eltöltött 3 évre gondolsz? - próbáltam nem szemrehányóan mondani neki ezt, de valahogy még is így jött ki.
- Igen. Erre gondoltam.
- Ne haragudj nem sértésnek szántam.. - fordultam felé mikor láttam, hogy lehajtotta a fejét.
- Nincs okom rád megharagudni. Folytasd kérlek. - mondta egy mosollyal együttvéve. Hogy vajon igazi volt -e amit láttam ott csillogni? Fogalmam sincs. Régen mindig megtudtam állapítani, azonban már nem sikerül. Fent marad a kérdés, hogy ennyire túlságosan is megtanulta tettetni a boldogságot avagy komolyan így érezve teszi mind ezt?
- Ugyan az - az ember vagyok aki voltam. - adtam a választ.
- Ezt tisztelem benned. És örülök, hogy hallgattál rám. Millióan rajonganak a hangodért és maga érted is. Az egyéniségedért és kedvességedért. Csodás ember lettél és voltál.. - hanglejtésén is észre lehetett venni, hogy többször is megállt, nagy levegőt véve, majd tovább folytatta.
- One Direction.. - mondtam ki a bűvös szót. - Szerzett nekem 4 remek barátot és rengeteg ember szeretetét.
- Gratulálok. - nyújtotta felé a kezét de én inkább fejemet rázva magamhoz húztam. Mégis olyan hivatalosnak tűnt az a kéz rázás. Egy ölelés mégis csak jobban illett hozzánk.
- És veled mi volt? - kérdeztem végül vissza.
- Svájcba voltam. Gyönyörű hely. Pár hete érkeztem haza onnan mivel segítek itthon egy ház felépítésének megtervezésében ami majd családoknak segít majd lakást találni.. - kaptam a választ.
- Ha a ház építésénél bármibe segíthetek csak szólj. Szívesen tenném. - ajánlottam fel, mire csak elmosolyodott. - És mi van Olivierrel? Így hívják, nem? - kérdeztem rá, mivel ez volt ami szinte a legjobban érdekelt.
-Egy svájci cégnél dolgozik aki nagylelkűen adományozott a ház építkezésébe. Még ott ismerkedtünk meg. És most haza jött velem Angliába egy ideig.. - tudtam meg.
- Mikor lesz az esküvő? - próbáltam közbe mosolyogni. Boldognak kéne lennem, hogy ő boldog. Azonban nem megy..
- Messze van még. - ezek után hirtelen csak lehajtotta arcát. Nem tudtam hirtelen mi lehet a baja, mikor nem rég még mosolyogva mesélte az életét. Végül felém fordult. Halk zokogásba kezdett.
- Tudom, hogy mi már rég nem vagyunk együtt. De mégis mikor újra láttalak valahogy minden olyan felkavaró volt. Úgy éreztem mintha megcsaltalak volna. Mintha megcsaltam volna egy jó embert. És ez olyan mintha eldobnék egy gyémántot és felszednék helyette egy követ.. - mondta el nyugtalanul, egyre erősödő sírással.
- Szereted őt? - tudnom kellett..
- Olivier remek ember..
- Nem válaszoltál! - szóltam idegesebben.
- Anyám szerint idővel majd megszeretem..
- És mi van, ha nem? - szorítottam meg a kezét.
- Megígértem neki. Nem tehetem meg azt vele, hogy megszegem az ígéretem..
- Inkább élsz boldogtalanságban..
- Nézz rám, látod? Nem jó, ha mosolygok, mert tudom kamu. Nem jó, ha sírok mert csak jobban fáj. Nem szólok, mert tudom megint megbántanálak. Semmi sem jó, mióta nem vagy velem.. - soha sem gondoltam volna, hogy valaha pont Savannah White szája hagy el ilyen mondatokat.
- Sosincs túl késő.. - érintettem meg baba tapintású arcát.
- De Niall, nálunk már túl késő. Három év rengeteg idő volt. Megtanultam ez alatt élni nélküled. Talán ha hamarabb.. - nem fejezte be a mondatát. Reagálni sem volt idő mivel hangos pityegést hallottunk.
- Kész a pizza! - jelentettem be megpróbálva átalakítani a hangulatot..
Ez egy rövid rész lett, de hamarosan még a napokba megpróbálok írni egy hosszabbat. Köszönöm a türelmeteket!
Aliz Friedrich: Köszönöm Aliz!:*
Sára Major: Néha Harry drága is mondhat okosat:) Köszii:*
Brigi Papp: Köszönöm:*
*Niall*
Gondoltam kipróbálom a lányok módszerét, akkor ha kikosarazza őket egy srác avagy szakításnál. A fagyit majszolást. Őszintén? Nem vállt be, szinte csak az agyfagyás kerülgetett végette.
És minden egyes kanálnál eszembe jutott az a mondat mikor Savannah bemutatta a vőlegényét, aki nem én vagyok.. Utána rettentő kínos pillanatok folytak le. Végül egy kifogással, mi szerint csak beköszöntem, leléptem. Mit kellett volna csinálnom? Ott állnom és néznem a leendő ifjú párt?
Nem ment. A szívem rettenetesen fájt közbe. Legszívesebben képen töröltem volna az előttem álló hapekot.
Tehát erre vágyott? Egy maskarába öltött úri férfira?
Mire másnap a fagyis vödör és kiürült semmi más gyógymódszerem nem volt. Épp nyúltam a kanálért, hogy az utolsó falatot ki kanalazzam mikor valaki hangosan kopogtatni kezdett.
Szép lassan sétáltam el az ajtóig. Majd gondolkodtam rajta kinyissam -e. Nem éppen voltam egy nagy vendéglátós kedvembe, de végül a kulcsot elforgattam a zárba.
A nyitódó ajtó előtt a csurig ázott Savannah. Azt hittem szellemet látok.
- Bejöhetnék? - kérdezte vacogva, mire betessékeltem. - Remélem nem zavarok. Gondoltam beszélhetnénk kicsit.. - mondta mosolyogva.
- Te sose zavarsz. - válaszoltam. Nem vagy éhes?
- Hm.. Igazából nem enni jöttem hozzád, de kicsit az lettem így említve.
- Történetesen nem számítottam vendégre, ezért csak fagyasztott pizzám van. Az jó lesz?
- Imádom a pizzát, de azért ugye felolvasztod? - kérdezte nevetve mire én is abba törtem ki.
- Persze. - válaszoltam még mindig a röhögés mellett. - Adok valami száraz ruhát, nehogy megfázz. - ajánlottam fel, majd a gardróbból előkerestem neki egy hosszú pólót. A kezembe tartva teljesen másnak tűnt, mint akkor mikor rajta láttam. Hosszú, vékony lábára pillantást lehetett vetni ez által. Olyan hófehér volt és ártatlan tűnt mint
- Köszönöm. - mondta hálás mosollyal együtt véve. - Mi történt veled az elmúlt időbe? - kérdezte mikor leültünk a kanapéra.
- Mármint az egymás nélkül eltöltött 3 évre gondolsz? - próbáltam nem szemrehányóan mondani neki ezt, de valahogy még is így jött ki.
- Igen. Erre gondoltam.
- Ne haragudj nem sértésnek szántam.. - fordultam felé mikor láttam, hogy lehajtotta a fejét.
- Nincs okom rád megharagudni. Folytasd kérlek. - mondta egy mosollyal együttvéve. Hogy vajon igazi volt -e amit láttam ott csillogni? Fogalmam sincs. Régen mindig megtudtam állapítani, azonban már nem sikerül. Fent marad a kérdés, hogy ennyire túlságosan is megtanulta tettetni a boldogságot avagy komolyan így érezve teszi mind ezt?
- Ugyan az - az ember vagyok aki voltam. - adtam a választ.
- Ezt tisztelem benned. És örülök, hogy hallgattál rám. Millióan rajonganak a hangodért és maga érted is. Az egyéniségedért és kedvességedért. Csodás ember lettél és voltál.. - hanglejtésén is észre lehetett venni, hogy többször is megállt, nagy levegőt véve, majd tovább folytatta.
- One Direction.. - mondtam ki a bűvös szót. - Szerzett nekem 4 remek barátot és rengeteg ember szeretetét.
- Gratulálok. - nyújtotta felé a kezét de én inkább fejemet rázva magamhoz húztam. Mégis olyan hivatalosnak tűnt az a kéz rázás. Egy ölelés mégis csak jobban illett hozzánk.
- És veled mi volt? - kérdeztem végül vissza.
- Svájcba voltam. Gyönyörű hely. Pár hete érkeztem haza onnan mivel segítek itthon egy ház felépítésének megtervezésében ami majd családoknak segít majd lakást találni.. - kaptam a választ.
- Ha a ház építésénél bármibe segíthetek csak szólj. Szívesen tenném. - ajánlottam fel, mire csak elmosolyodott. - És mi van Olivierrel? Így hívják, nem? - kérdeztem rá, mivel ez volt ami szinte a legjobban érdekelt.
-Egy svájci cégnél dolgozik aki nagylelkűen adományozott a ház építkezésébe. Még ott ismerkedtünk meg. És most haza jött velem Angliába egy ideig.. - tudtam meg.
- Mikor lesz az esküvő? - próbáltam közbe mosolyogni. Boldognak kéne lennem, hogy ő boldog. Azonban nem megy..
- Messze van még. - ezek után hirtelen csak lehajtotta arcát. Nem tudtam hirtelen mi lehet a baja, mikor nem rég még mosolyogva mesélte az életét. Végül felém fordult. Halk zokogásba kezdett.
- Tudom, hogy mi már rég nem vagyunk együtt. De mégis mikor újra láttalak valahogy minden olyan felkavaró volt. Úgy éreztem mintha megcsaltalak volna. Mintha megcsaltam volna egy jó embert. És ez olyan mintha eldobnék egy gyémántot és felszednék helyette egy követ.. - mondta el nyugtalanul, egyre erősödő sírással.
- Szereted őt? - tudnom kellett..
- Olivier remek ember..
- Nem válaszoltál! - szóltam idegesebben.
- Anyám szerint idővel majd megszeretem..
- És mi van, ha nem? - szorítottam meg a kezét.
- Megígértem neki. Nem tehetem meg azt vele, hogy megszegem az ígéretem..
- Inkább élsz boldogtalanságban..
- Nézz rám, látod? Nem jó, ha mosolygok, mert tudom kamu. Nem jó, ha sírok mert csak jobban fáj. Nem szólok, mert tudom megint megbántanálak. Semmi sem jó, mióta nem vagy velem.. - soha sem gondoltam volna, hogy valaha pont Savannah White szája hagy el ilyen mondatokat.
- Sosincs túl késő.. - érintettem meg baba tapintású arcát.
- De Niall, nálunk már túl késő. Három év rengeteg idő volt. Megtanultam ez alatt élni nélküled. Talán ha hamarabb.. - nem fejezte be a mondatát. Reagálni sem volt idő mivel hangos pityegést hallottunk.
- Kész a pizza! - jelentettem be megpróbálva átalakítani a hangulatot..
Ez egy rövid rész lett, de hamarosan még a napokba megpróbálok írni egy hosszabbat. Köszönöm a türelmeteket!
2013. szeptember 12., csütörtök
Közlendő!
Sziasztok!
Sajnálom, de most pár napig szünetelnem kell. Mivel problémák adódtak, amiket most nem szeretnék részesíteni..
Megpróbálok minél hamarabb újra jelentkezni. Köszönöm a megértéseteket..
Sajnálom, de most pár napig szünetelnem kell. Mivel problémák adódtak, amiket most nem szeretnék részesíteni..
Megpróbálok minél hamarabb újra jelentkezni. Köszönöm a megértéseteket..
2013. augusztus 25., vasárnap
15.rész- Még mindig szereted..
Brigi Papp: Köszönöm:*
Sára Major: Köszönöm:*
Aliz Friedrich: Köszönöm. Az ötleted elgondolkodtató:*
Névtelen: Jaj, köszönöm szépen. Igen tudom ki vagyok <3
~3 évvel később: 2013-ban~
Sára Major: Köszönöm:*
Aliz Friedrich: Köszönöm. Az ötleted elgondolkodtató:*
Névtelen: Jaj, köszönöm szépen. Igen tudom ki vagyok <3
~3 évvel később: 2013-ban~
*Niall*
- Niall, gyere, Mindjárt kezdődik az interjú! - szólt rám Liam a színfalak mögött. Nem kellett többször szólnia rögtön rohantam is hozzá é a többi sráchoz. Név szerint: Harry Styles, Zayn Malik, Louis Tomlinson, Liam Payne. Mi így öten alkotunk egy bandát, amit úgy hívnak One Direction.
- Most folytatjuk a One Directionerrel a faggatást! - jelentette be a műsorvezető mire a függönyök elhúzódtak és mindannyian megindultunk ki a közönség elé akik tapsviharral üdvözöltek minket.
Leültünk egy asztal köré majd hallgattuk a kérdezősködés hadát, amire megpróbáltunk értelmes választ adni.
Rengeteg kérdést kaptunk a leendő új albumról, koncertekről és a magánéletünk felől is ami többnyire párkapcsolati térre szélesedett ki.
Szinte egész műsor alatt meg se szólaltam, csak néha mikor konkrétan tőlem kérdeztek.
Éreztem, hogy hamarosan vége az adásnak és lélekben már fel is készültem, hogy mehetünk mikor egyszer csak a nevemet hallottam.
- Na és Niall te, hogy állsz párkapcsolatok terén?
- Semmi komoly sincs alakulóban nálam. Randizgatok, de egyik lányban se találom meg igazán amit keresem. - feleltem.
- Nem vágysz egy komolyabb kapcsolatra?
- Dehogyisnem. Szerintem a legtöbb embernek ez a vágya, hogy megtalálja azt a személyt akivel leakarja élni a hátra lévő életét. De van, hogy hiába keresi és van, hogy már el is veszítette. - amint ezt kimondtam, eszembe jutott egy kék szempár, aranyszőke hajtincseivel. Ismerős arcvonásokkal, mosolygott rám. Savannah volt.. Régen gondoltam rá utoljára. Ebben talán a szűk időbeosztás is segített.
Rettenetes bűntudat vett úrrá amint visszagondoltam a lányra. Talán túl hamar el is felejtettem. Mondja ezt a szívem azonban az eszem mást sugall azt, hogy így is eleget vártam rá.
- Vagy, megesik, hogy valakinek sikerül is megtalálni és megtartani a tökéletes partnert. - fejezte be a pozitív iránnyal a mondatomat. Bólogatásként feleltem. Még eljátszottunk egy számot a : Best song ever-t majd elbúcsúztunk a műsorba és hazafelé indultunk.
- Mit szóltok egy kis ünneplésre? - vetette fel az ötletet Louis.
- Jó ötlet. - válaszolt Zayn.
- Szerintem én ezt ma kihagyom. Fáradt vagyok.. - indultam meg a szobám felé.
- Valami baj van? - szólt utánam Liam.
- Nem, semmi.. - a szoba egyik sarkába kuporodtam le végül mikor felértem. Újra elő jött az-az érzés amit Savannah elvesztése után éreztem. Egy fajta honvágy ha lehet ezt érezni egy lány iránt.
Három év telt el mióta utoljára láttam. Vajon emlékszik még rám? Az emlékeinkre?
A szekrény legmélyéről előhúztam a rajzot, amit ő készített nekem. Az ujjamat végig húztam a kidolgozott vonásokon. Ha ő nincs, nem lennék az aki most vagyok. Nem ismertem volna meg azt a négy csodálatos fiút akivel egy bandába kerültem a sorsnak köszönhetően. Vagy a sorsot nevezzük inkább Savannahnak?
- Valami baj van haver? - találtam magam mellett Harryt. Nem tudtam neki hazudni.
- Emlékszel arra a lányra, akiről meséltem? Akinek nem engedték a szülei, hogy együtt legyünk. - Hazza volt az egyetlen akinek elmeséltem a fiúk közül. Neki is azért mert megtalálta a cuccaim között még régen egy képet Savannahról és magyarázatot kellett neki adnom mégis ki ő.
- A helyes kis szöszi? Igen, rémlik. - az arcán kaján vigyor jelent meg. - Mégis miért? - folytatta végül érdeklődve.
- Az interjúnál valahogy eszembe jutott. És nem tudom kiverni azóta a fejemből.. - egy párnát magamhoz vettem majd a falhoz vágtam. Mintha azt hittem volna, hogy ezzel a most bennem keringő érzésekkel is ezt tehetem.
- Azt hittem ezt a témát magadba már rég lezártad.
- Igen, mert így is volt. Az-az még mindig így is van. Csak azért az együtt töltött időket nem lehet csak úgy elfelejteni, néha megérdemlik, hogy vissza emlékezzünk rájuk.. - bólogattam biztatásképp, hogy csak erről van szó.
- Egyszer egy nő mondta nekem ezt, amit most mondok neked. Eleinte badarságnak gondoltam, de valami igazság lehet van benne. Azt mondják legtöbb férfi életében csak egyszer szerelmes igazán. És ha nem jön össze neki, örökké vágyódik akkor is az adott nő iránt. - pont Harry szájából ezt hallani hatalmas bölcsességnek tűnt.
- Az én életembe ez Savannah lehet?- kérdeztem rá félénken.
- Nem tudom. Lehet. De nem biztos. Megeshet, hogy találsz egy másik lányt és ő felváltja ezt az érzést benned teljes egészében.
A gondolataim mély gödrébe estem. Azt se vettem észre, hogy Hazza kisétált a szobából.
Miért pont most jut újra eszembe? Mi történik velem?
Nem akarom, hogy a múlt megismétlődjön és megint csalódnom kelljen.
Este volt már azonban tudtam éjszaka a szememet nem bírtam volna lehunyni, érdekelt, hogy mi van vele. És legfőképpen az, hogy szeret -e még. Lerohantam a lépcsőn és magamra kaptam egy kabátot. Minden szó nélkül pattantam be a kint álló kocsimba és a Székesegyház felé kezdtem vezetni. Az eső megeredt út közbe. Figyeltem ahogy az ablaküvegre pattanó cseppeket, az ablaktörlő mily gyorsan lemossa nyomott sem hagyva maga után.
Én is ezt akarom. Hogy soha többé egy lány se hagyjon bennem nyomott a szakítás után..
Hirtelen hatalmas nagyot kellett fékeznem mikor észrevettem egy nyest épp előttem futott át. Majdnem késő volt. Majdnem végett vetettem egy ártatlan élőlény életének csak azért mert figyelmetlen voltam.
Nem voltam képes elindulni, bele taposni a gázba. Azonban muszáj volt mivel mögöttem hatalmas dudálás tört ki.
A székesegyháztól nem messze volt a kapu ahova a lakatunkat helyeztük.
-Gyere velem kicsit. - fogtam meg a kezét majd egy ajtóhoz kísértem ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék idehelyezni én is egyet veled. - mutattam fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondta mire csak beleegyezően bólintottam.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zártam a kulccsal oda a lakatot majd felé fordultam és szorosan magamhoz öleltem..
Majd pár nap múlva a tengerparton.
- Savannah, kérhetek valamit? Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél. - kértem meg és ő a pillantásával beleegyezett.
- E gondolatok vergődtek bennem mikor észre vettem a zár még mindig ott van. Szinte semmit se változott, csak egy kis rozsda került rá. Vajon a mi szerelmünkkel is ez történt? Berozsdásodott de azt egy kis olajozás, újra a régivé tenné?
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon mikor megérintettem a vésést. Sós ízével futott le végig az arcomon. Megérintett a melegségével.
A szívem nagyobbat vert a szokásosnál, és mintha azt sugallta volna : még mindig szereted.
Másnap is ugyan ezzel a gondolattal keltem, és ez folytatódott teljesen egy hétig míg Hazza megelégelte a viselkedésem. Amint kettesben maradtunk megkaptam tőle a kioktatást.
- Meddig akarod ezt az ó semmihez sincs kedvem dolgot folytatni? A rajongók aggódnak érted. A fényképek amik rólad készülnek sehol egy mosoly nem található már. Mi történt veled? Megint az - az még mindig az a lány? - vont kérdőre.
- Azt hiszem még mindig szeretem..
- Keress mást és szeresd őt. Ő megérdemelné, és nem dobna el még egyszer magától.. - fájtak Harry szavai. Aszerint ítélkezett Savannah-ról amiket tőlem tudod meg. Azt hiszem teljesen félre ismerte ezek szerint.
- Te ezt nem értheted! Én nem akarok mást, nekem csak ő kell vagy senki más.. - halkultam el.
- Akkor tudod mit? Menny és keresd meg! Mondd meg ezt neki is! Csaj egy dolgot ne felejts, ha megint csalódnod kell: én megmondtam, hogy ez lesz.. - cikázott el tőlem mint a vihar.
Igaza van egy dologba. Mi van ha megint csalódni fogok?
De egy próbát talán megér.
Vettem egy jó meleg zuhanyt, átöltöztem majd a közeli virág boltos felé vettem az irányt. Vettem egy csokor illatozó és tűz vörös rózsát.
A White ház felé vezettem. Féltem a találkozástól. Az ajtójuk előtt álltam vagy fél órát, mikor minden erőmet össze vetve megnyomtam a csengőt.
Ő nyitotta ki az ajtót. Egy fehér inge volt, a haja a vállára borulva. Látszott rajta, hogy felnőtt egy igazi, érett nő lett belőle. A mosolya még mindig ott volt az arcán és felém villantotta.
Csak bámultam őt azt, hogy menyire megváltozott. Pedig én mindvégig azt akartam, hogy a régiek maradjunk. De nem várhattam el tőle, hogy maradjon örökre gyermek..
- Most folytatjuk a One Directionerrel a faggatást! - jelentette be a műsorvezető mire a függönyök elhúzódtak és mindannyian megindultunk ki a közönség elé akik tapsviharral üdvözöltek minket.
Leültünk egy asztal köré majd hallgattuk a kérdezősködés hadát, amire megpróbáltunk értelmes választ adni.
Rengeteg kérdést kaptunk a leendő új albumról, koncertekről és a magánéletünk felől is ami többnyire párkapcsolati térre szélesedett ki.
Szinte egész műsor alatt meg se szólaltam, csak néha mikor konkrétan tőlem kérdeztek.
Éreztem, hogy hamarosan vége az adásnak és lélekben már fel is készültem, hogy mehetünk mikor egyszer csak a nevemet hallottam.
- Na és Niall te, hogy állsz párkapcsolatok terén?
- Semmi komoly sincs alakulóban nálam. Randizgatok, de egyik lányban se találom meg igazán amit keresem. - feleltem.
- Nem vágysz egy komolyabb kapcsolatra?
- Dehogyisnem. Szerintem a legtöbb embernek ez a vágya, hogy megtalálja azt a személyt akivel leakarja élni a hátra lévő életét. De van, hogy hiába keresi és van, hogy már el is veszítette. - amint ezt kimondtam, eszembe jutott egy kék szempár, aranyszőke hajtincseivel. Ismerős arcvonásokkal, mosolygott rám. Savannah volt.. Régen gondoltam rá utoljára. Ebben talán a szűk időbeosztás is segített.
Rettenetes bűntudat vett úrrá amint visszagondoltam a lányra. Talán túl hamar el is felejtettem. Mondja ezt a szívem azonban az eszem mást sugall azt, hogy így is eleget vártam rá.
- Vagy, megesik, hogy valakinek sikerül is megtalálni és megtartani a tökéletes partnert. - fejezte be a pozitív iránnyal a mondatomat. Bólogatásként feleltem. Még eljátszottunk egy számot a : Best song ever-t majd elbúcsúztunk a műsorba és hazafelé indultunk.
- Mit szóltok egy kis ünneplésre? - vetette fel az ötletet Louis.
- Jó ötlet. - válaszolt Zayn.
- Szerintem én ezt ma kihagyom. Fáradt vagyok.. - indultam meg a szobám felé.
- Valami baj van? - szólt utánam Liam.
- Nem, semmi.. - a szoba egyik sarkába kuporodtam le végül mikor felértem. Újra elő jött az-az érzés amit Savannah elvesztése után éreztem. Egy fajta honvágy ha lehet ezt érezni egy lány iránt.
Három év telt el mióta utoljára láttam. Vajon emlékszik még rám? Az emlékeinkre?
A szekrény legmélyéről előhúztam a rajzot, amit ő készített nekem. Az ujjamat végig húztam a kidolgozott vonásokon. Ha ő nincs, nem lennék az aki most vagyok. Nem ismertem volna meg azt a négy csodálatos fiút akivel egy bandába kerültem a sorsnak köszönhetően. Vagy a sorsot nevezzük inkább Savannahnak?
- Valami baj van haver? - találtam magam mellett Harryt. Nem tudtam neki hazudni.
- Emlékszel arra a lányra, akiről meséltem? Akinek nem engedték a szülei, hogy együtt legyünk. - Hazza volt az egyetlen akinek elmeséltem a fiúk közül. Neki is azért mert megtalálta a cuccaim között még régen egy képet Savannahról és magyarázatot kellett neki adnom mégis ki ő.
- A helyes kis szöszi? Igen, rémlik. - az arcán kaján vigyor jelent meg. - Mégis miért? - folytatta végül érdeklődve.
- Az interjúnál valahogy eszembe jutott. És nem tudom kiverni azóta a fejemből.. - egy párnát magamhoz vettem majd a falhoz vágtam. Mintha azt hittem volna, hogy ezzel a most bennem keringő érzésekkel is ezt tehetem.
- Azt hittem ezt a témát magadba már rég lezártad.
- Igen, mert így is volt. Az-az még mindig így is van. Csak azért az együtt töltött időket nem lehet csak úgy elfelejteni, néha megérdemlik, hogy vissza emlékezzünk rájuk.. - bólogattam biztatásképp, hogy csak erről van szó.
- Egyszer egy nő mondta nekem ezt, amit most mondok neked. Eleinte badarságnak gondoltam, de valami igazság lehet van benne. Azt mondják legtöbb férfi életében csak egyszer szerelmes igazán. És ha nem jön össze neki, örökké vágyódik akkor is az adott nő iránt. - pont Harry szájából ezt hallani hatalmas bölcsességnek tűnt.
- Az én életembe ez Savannah lehet?- kérdeztem rá félénken.
- Nem tudom. Lehet. De nem biztos. Megeshet, hogy találsz egy másik lányt és ő felváltja ezt az érzést benned teljes egészében.
A gondolataim mély gödrébe estem. Azt se vettem észre, hogy Hazza kisétált a szobából.
Miért pont most jut újra eszembe? Mi történik velem?
Nem akarom, hogy a múlt megismétlődjön és megint csalódnom kelljen.
Este volt már azonban tudtam éjszaka a szememet nem bírtam volna lehunyni, érdekelt, hogy mi van vele. És legfőképpen az, hogy szeret -e még. Lerohantam a lépcsőn és magamra kaptam egy kabátot. Minden szó nélkül pattantam be a kint álló kocsimba és a Székesegyház felé kezdtem vezetni. Az eső megeredt út közbe. Figyeltem ahogy az ablaküvegre pattanó cseppeket, az ablaktörlő mily gyorsan lemossa nyomott sem hagyva maga után.
Én is ezt akarom. Hogy soha többé egy lány se hagyjon bennem nyomott a szakítás után..
Hirtelen hatalmas nagyot kellett fékeznem mikor észrevettem egy nyest épp előttem futott át. Majdnem késő volt. Majdnem végett vetettem egy ártatlan élőlény életének csak azért mert figyelmetlen voltam.
Nem voltam képes elindulni, bele taposni a gázba. Azonban muszáj volt mivel mögöttem hatalmas dudálás tört ki.
A székesegyháztól nem messze volt a kapu ahova a lakatunkat helyeztük.
-Gyere velem kicsit. - fogtam meg a kezét majd egy ajtóhoz kísértem ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék idehelyezni én is egyet veled. - mutattam fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondta mire csak beleegyezően bólintottam.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zártam a kulccsal oda a lakatot majd felé fordultam és szorosan magamhoz öleltem..
Majd pár nap múlva a tengerparton.
- Savannah, kérhetek valamit? Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél. - kértem meg és ő a pillantásával beleegyezett.
- E gondolatok vergődtek bennem mikor észre vettem a zár még mindig ott van. Szinte semmit se változott, csak egy kis rozsda került rá. Vajon a mi szerelmünkkel is ez történt? Berozsdásodott de azt egy kis olajozás, újra a régivé tenné?
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon mikor megérintettem a vésést. Sós ízével futott le végig az arcomon. Megérintett a melegségével.
A szívem nagyobbat vert a szokásosnál, és mintha azt sugallta volna : még mindig szereted.
Másnap is ugyan ezzel a gondolattal keltem, és ez folytatódott teljesen egy hétig míg Hazza megelégelte a viselkedésem. Amint kettesben maradtunk megkaptam tőle a kioktatást.
- Meddig akarod ezt az ó semmihez sincs kedvem dolgot folytatni? A rajongók aggódnak érted. A fényképek amik rólad készülnek sehol egy mosoly nem található már. Mi történt veled? Megint az - az még mindig az a lány? - vont kérdőre.
- Azt hiszem még mindig szeretem..
- Keress mást és szeresd őt. Ő megérdemelné, és nem dobna el még egyszer magától.. - fájtak Harry szavai. Aszerint ítélkezett Savannah-ról amiket tőlem tudod meg. Azt hiszem teljesen félre ismerte ezek szerint.
- Te ezt nem értheted! Én nem akarok mást, nekem csak ő kell vagy senki más.. - halkultam el.
- Akkor tudod mit? Menny és keresd meg! Mondd meg ezt neki is! Csaj egy dolgot ne felejts, ha megint csalódnod kell: én megmondtam, hogy ez lesz.. - cikázott el tőlem mint a vihar.
Igaza van egy dologba. Mi van ha megint csalódni fogok?
De egy próbát talán megér.
Vettem egy jó meleg zuhanyt, átöltöztem majd a közeli virág boltos felé vettem az irányt. Vettem egy csokor illatozó és tűz vörös rózsát.
A White ház felé vezettem. Féltem a találkozástól. Az ajtójuk előtt álltam vagy fél órát, mikor minden erőmet össze vetve megnyomtam a csengőt.
Ő nyitotta ki az ajtót. Egy fehér inge volt, a haja a vállára borulva. Látszott rajta, hogy felnőtt egy igazi, érett nő lett belőle. A mosolya még mindig ott volt az arcán és felém villantotta.
 |
Őrültség mikor annyi mondani valód van, de nem tudod, hol kezd el.
- Szia Niall.. - mondta ki végül, azonban látszott rajta, hogy megleptem a látogatásommal. Hiányzott már a hangja azt, hogy halljam az édes beszédét.
- Szia. Rég láttalak. - mondhattam volna idiótább dolgot is ennél? Rég láttalak. Valahogy erre szerintem magától is rájött volna.
- Én is téged. - válaszolt.
- Ezt neked hoztam. - adtam át a virágot a kezébe.
- Savannah, készen vagy? Elkésünk az ebédről! Tudod, hogy apád, ezt nem szívleli! - hallottam meg egy erős férfihangot. Kétségbeesve néztem az előttem álló lányra, akinek a nézése, semmi jót nem takart.
A nézéséből egy sajnálomot tudtam volna kiolvasni.
Majd megjelent előttem teljes magasságába. Körülbelül húszas évei közepébe lévő, magas, érett férfi, az arcán enyhe borosta.
- Olivier ő itt Niall egy régi barátom. Niall, ő itt Olivier, a vőlegényem.. - mutatott be minket egymásnak. Az utolsó szó úgy esett mintha szívembe egy kést szúrtak volna, de azt is a legfájóbb pontjába.
Nehéz volt visszagondolni, hogy milyenek voltak a dolgok régen, aztán rájuk nézni, hogy milyenek most, és ráébredni, hogy a dolgok már mások és soha nem lesz ugyan olyanok, mint akkor..
2013. augusztus 23., péntek
Közlendő!
Sziasztok!
Sajnálom, hogy már rengeteg ideje nem hoztam új részt. De akadt egy kis gubanc. A gépem ahol a részeket szoktam írni elromlott, és már jó ideje szerelőnél van. Nem tudom mire lesz kész. Megpróbálok minél hamarabb jelentkezni, talán még a héten. Ha nem sikerülne akkor elnézést, a technika közbe szólt.
Sajnálom, hogy már rengeteg ideje nem hoztam új részt. De akadt egy kis gubanc. A gépem ahol a részeket szoktam írni elromlott, és már jó ideje szerelőnél van. Nem tudom mire lesz kész. Megpróbálok minél hamarabb jelentkezni, talán még a héten. Ha nem sikerülne akkor elnézést, a technika közbe szólt.
2013. augusztus 5., hétfő
14.rész - Az idő múlik, de..
Sára Major: Óh, hát köszönöm:3 Majd meglátod:*
U.í.: Örülök, hogy nem találod sablon sztorinak. Hu, azért szeretsz blogokat olvasni:D
Brigi Papp: Köszönöm:D
Aliz Friedrich: Remélem jól telt a tábor:*
*Savannah*
-Hagyja csak, így is jó lesz. Niall Horan vagyok és zongorázni foglak tanítani. - ez a mondat járt csak a fejembe bármennyiszer csak ránéztem az előttem álló fiúra. Milyen bolondságot talált ki már megint?!
- Savannah. Savannah White. - mondtam ki végül majd kezét nyújtotta felém amit én is elfogadtam.
Csak bámultuk egymást szótlanul mint két idegen.
Majd egy telefon csörgésére lettem figyelmes. Szokásosan apáé volt, biztos egy ügyfele keresi. Néha elgondolkozok azon, hogy ha mondjuk az esküvőmön is megszólalna a telefonja épp akkor amikor azt a bizonyos igent mondanám ki, akkor ott maradna azt megvárni, vagy a telefonálót választaná. Mások számára egyáltalán nem lenne nehéz a munka és az egyetlen lányuk között választani, számára azonban igen. Belülről azonban tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem, ezt Kathe is a fülembe rágta.
Minden szó nélkül hagyott ott minket. Mosolyogva megvártam míg látó távolságon kívül kerül tőlünk, majd megfogtam Niall csuklóját és az egyik sarokba vezettem, hogy ne lássanak minket túl sokan.
- Te teljesen megbolondultál? Mi ez az egész? És egyáltalán mit keresel te még Londonba? Nem úgy volt, hogy visszamész Írországba pár nap múlva? - halmoztam el kérdéseimmel, amit az éppen lévő állapotom alkotott.
- Azt mondtam ha nem változik semmi, akkor megyek vissza. De változott. Rájöttem, hogy nem hagyhatom, hogy elmenj. Hogy elveszítselek..Akkor jöttem el hozzátok. Kathe mondta, hogy apukád zongora tanárt keres, és épp ekkor jöttem én kapóra.. - adta a magyarázatot.
- Gondolhattam volna, hogy Katherine keze is benne van a dologba. - sóhajtottam fel. - Csak barátok, még mindig megfelel?
- Nem is tudom.. - vakargatta a tarkóját. - Egy tanár barátkozhat a diákjával? - mindketten nevetni kezdtünk. Majd oda mentem hozzá és megöleltem.
- Miért ölelgetni azt illik egy tanárnak a diákját? - folytattam.
- Én csak ösztönöztelek arra, hogy meg leszünk mi így ketten barátokként is. - mosolygott rám. Nekem annyi is elég, hogy a közeledbe lehetek.. - tette hozzá halkabban.
Majd hangos zajt hallottam, ami azt jelentette, hogy apa visszatért hozzánk, ezért gyors ki siettünk elé a nappaliba.
- Megmutattad a házat is? - kérdezte David, azaz apa.
- Még nem teljesen. - válaszoltam.
- Amit eddig láttam belőle, az gyönyörű. Sok munkába telhetett míg ezt ki alakította. - szólt közbe Niall. - Holnap reggel jöhetnék is már zongora leckéket adni. Ha persze maguknak is megfelel.
- Reggel 10-re itt legyen. Nem bírom a pontatlanságot. - mondta.
- Igen Uram! - úgy döntöttem kikísérem Niallt a bejárati ajtóig.
- Akkor holnap. - mondtam az ajtónál majd rám mosolygott és eltűnt.
Végre fellégezhettem, elment.
Rögtön a lépcső felé kezdtem szaladni, hogy feljussak Katherine szobájába, mivel feltételeztem ott van.
Az ajtaját nyitva találtam így úgy gondoltam bemehetek, azonban őt nem találtam ott. Úgy döntöttem megvárom ott. Az ágyán egy levél kupac hevert. Tudom, nem szép dolog, de én mégis elvettem onnan egyet, hogy elolvassam.
"Drága Ketrin,
Ez az utolsó levelem hozzád. Szerettem volna egy dolgot hagyni magam után. Egy levelet, amit az utolsó perceimben írtam.. Sajnálom, hogy a mi történetünknek így kellett véget érnie, sajnálom, hogy itt kellett hagyjalak. Az élet igazságtalan. Mi ezt már csak tudjuk, nem? Neked köszönhettem életem legszebb pillanatait amit köszönök. Szerettem volna veled lenni, mikor megszületik szerelmünk gyümölcse, a kisfiúnk. A világ legboldogabb férfijává tettél mikor közölted velem a hírt. Emlékszel még? Fiatalok voltunk igaz?
Ha bármennyiszer csak hiányzok, vagy csak előtör egy rossz emlék, nézz a gyermekünkre és én is visszanézek rád. Keress neki rendes családot, de kérlek egyszer említsd meg neki, hogy az apja mennyire szerette.
Örökké szeretni foglak! Jack. 1970. április 25. "
Minden egyes levélbe belenéztem. Kezdtem rájönni arra, hogy mégis mi az az igaz szerelem amit két ember érezhet egymást iránt. Kathe és Jack igazán szerették egymást. A sors azonban nem volt kegyes hozzájuk.
- Te meg mit csinálsz itt? - rontott rám Katherine.
- Én csak téged vártalak.
És mit keresnek azok ott nálad? - fakadt ki sírva.
- Igazán szeretted őt, igaz Ketrin? - furcsa volt őt, így szólítani. Hozzá szoktam, hogy nem szereti, és kezdek rájönni mégis miért is nem. - Csak ő szólíthatott így, igaz? - mosolyodtam el, mire leült mellém.
- Nem is tudod elképzelni mennyire. - kezébe vette ő is a kis papírosokat. - A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak a lelkedhez, és ott örök zsebet képesek ejteni. Bármennyiszer is próbáltam bárkinek mesélni erről, csak furcsálló tekinteteket kaptam cserébe, és egyáltalán nem értették, hogy miért fakadok sírva. Nem értették miért volt olyan fontos nekem Jack. Ők csak minden egyes pillanatban próbálták tudatni velem, hogy meghalt.. - sose láttam még őt sírni, csak mosolyogni. Ő tanította meg nekem, hogy a mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is.
- Az idő múlhat de az igaz szerelem soha nem múlik el, igaz? - kérdeztem rá. Mikor a dadus beszélt próbáltam bele élni magam a helyzetébe, de végig csak Niall járt a fejembe.
- Igen.. Néha úgy érzem az én hibám az egész. Ha nem mondom el neki, hogy terhes vagyok, akkor a szüleivel elköltözött volna, és még mindig élne.. - ha nem mondom el Niallnek, hogy én is szeretem, akkor vissza költözött volna Írországba és még mindig boldog volna. - Sokak szerint egy öregasszony vagyok aki sohasem akart családot alapítani. Azonban kevesen tudják mégis miért van ez így.
- Ne beszélj badarságokat. Te egy csodálatos nő vagy, akiről millióknak kéne példát vennie..
- Magamra hagynál kicsit, kérlek.. - kért meg mire egy "persze" szó kíséretében kisétáltam. Valójában azért jöttem hozzá, hogy megkérdezzem miért segít Niallnek, azonban bármiféle kérdezés nélkül magamtól is rájöttem. Nem akarja, hogy én is ugyan abba a hibába essek mint ő, hogy hosszú évek múlva gyászoljam a szerelmet..
*Niall*
A teremben ültem már a zongoránál pontosan 10-kor. A billentyűnél az ujjaimat némi halk dalt játszottam mikor magassarkú kopogását hallottam. Hátra fordultam. Egy nő állt előttem.
- Régen hallottam bárkit is aki itt zongorázott volna. - teljes magassággal előttem állt egy gyönyörű barna szépség. Ismerős volt valahonnan. Savannah vele szerepelt azon a képen amit mutatott egyszer.
- Savannah édesanyja, ugye? - kérdeztem rá.
- Igen. Maga minden bizonnyal pedig a lányom tanára, nem?
- Szólítson csak Niallnek. - nyújtottam felé a kezemet.
- Shopie. - nyújtotta ő is a sajátját felém.
- Sajnálom, hogy késtem, csak még.. - kezdett bele az éppen megérkező Savannah a mondatába, azonban befejezetlenül hagyta.
- Ugyan, semmi baj. Addig én megtudtam kitől örökölted a szépséged. - mindketten elmosolyodtak. Ugyan az a mosoly, két külsőre is hasonlító személytől.
- Jó tanulást. - mondta Shopie majd kettesben hagyott minket.
- Na és mennyire értesz a zongorához? - fordultam végül a lány felé.
- Kiskoromba az alapokat már eltanultam, de nem vagyok valami nagy művész benne.
- Eljátszanál valamit amit tudsz? - kértem meg mire kezeit a billentyűzet felé emelte. Ujjait gyengéden suhintotta rajtuk. Egy számomra is ismerős dallamot hallottam meg. Járhatod körülbelül a dal felénél mikor felém fordult rémülten, megtorpant. A kezemet az övére helyeztem és irányítottam, hogy betudja fejezni amit elkezdett.
- Köszönöm. - mondta mikor végül befejeztük, ketten, együtt..
- Ki tanította?
- Anya.. Kiskoromban mindig itt ültem és figyeltem ahogy zongorázik. Ő az aki tényleg ért hozzá.. - azt hiszem a mosoly ragályos, mivel amit ő felém intézett az az én arcomon is kiült..
*Savannah*
Eltelt két hét. Minden ugyan úgy tellett. Délelőttönként jött Niall, leckéket adni, ilyenkor éreztem úgy, hogy élek, igen is én is élek.
Ugyan úgy 10 óra volt és Nialler már ott várt engem. Mindig mosolyogva minden szó nélkül leülök mellé.
- Sokat fejlődtél. - mondta az óra végén.
- Köszönöm. - válaszoltam.
- Ma a lakásomban kutakodtam és valamit szeretnék visszaadni. - a táskájában kezdett kotorászni majd előhúzta a határidő naplómat, amit már oly rég nem láttam.
- Ezt hol találtad meg? - csodálkoztam.
- Hosszú ideje nálam van. Az első találkozásunk óta.. - adott választ. - Megakartalak tanítani arra, hogy szabadon élj és nem árt néha egy kis lazítás.
- Az enyém. És nem volt semmi közöd és jogod ahhoz, hogy bele olvass. - dühös tekintetemet felé szegeztem, majd rádöbbentem valamire. Én ugyan ezt csináltam Kathe leveleinél.
- Április 6. Emlékszel? Az nap találkoztunk először. - jött minél közelebb hozzám.
- Mi csak barátok, emlékszel? - suttogtam mivel fájt ezt kimondani.
- Élvezd, hogy szabad.. - mondta az arcomat simogatva.
- Lázadót akarsz csinálni egy gondatlan apa óvatos lányából? - mihelyst számat elhagyta a mondat, máris ajkait az enyéimen találtam.
Hiányzott az illata amit ilyenkor érzek, az érintése és az, hogy ilyen közel van hozzám.
- Mit művelsz a lányommal?! - hallottunk magunk mögött egy hangot.
- Apa, ez nem az.. - emeltem a kezemet a számhoz.
- Savannah menj a szobádba! Maga pedig jöjjön velem! - adta az utasításokat. A szobámba indultam sírva, azonban a lépcső sarkánál megállva hallottam még pár dolgot.
- Ki van rúgva! Maga egy senki, hogy képzelte, hogy a lányommal ki mert kezdeni?! Soha többet nem akarok magáról hallani, sem arról, hogy ismét a családom közelébe merészkedne! - ordítozott apám ridegen.
- Lehet nem vagyok gazdag, és igen lehet csak egy senki vagyok, ahogy mondta, de én akkor is szeretem a lányát, és ez ellen maga semmit sem tud tenni. Nem kell kirúgnia, felmondok. Viszlát, Uram! Remélem rájön, hogy az életben nem minden a pénz.. - válaszolt nyugodtan Niall, majd már csak az ajtó csapódását hallottam.
Csak sírtam az ágynak dőlve, órákat amik napoknak tűntek. Az ágyra dobott telefonom rezegni kezdett, tehát üzenetem érkezett. Semmi kedvem nem volt megnézni azonban még is rá vettem magam.
"Szökjünk meg és légy a hercegnőm.. 11-re a kaputok előtt leszek. Te döntésed, hogy döntesz. Velem jössz avagy a szüleid befolyása alatt maradsz. Bármit választasz, tudod kell: szeretlek és szeretni is foglak. Niall."
Az életben vannak döntések, amiknél nem tudjuk mi a helyes. Mikor döntünk jól. Akkor amikor azt válasszuk amit a többség jónak lát, vagy azt amit mi akarunk. Ezek a gondolatok jártak a fejembe órákon keresztül, mikor egyszer csak ránéztem az órára ami fél tizenegyet mutatott. Villám sebességgel kezdtem pakolni, mivel úgy éreztem ez lesz a helyes döntés. Majd mielőtt egészre tajtékzott volna a mutató elindultam le a lépcsőn ki a házunk elé a bőröndökkel.
- Hova készülsz kisasszony? - a hátamon felállt a szőr, mikor meghallottam ezt a hangot, ami apáé volt.
- Szeretem őt. És ha te nem engeded, hogy vele legyek akkor a saját lábamra kell állnom. Nem akarok nagy koromba olyan lenni mint te is anya. Boldog akarok lenni Niall mellett, kérlek..
- Most azonnal menj aludni és verd ki ezt a dolgot a fejedből!
- De én vele akarok lenni! - ordítottam zokogva.
- Mi ez a hangos zaj? - sétált felénk fél kómásan anya.
- A lányod meg akart szökni azzal a senki házi zongora tanárral. Most azonnal kísérd fel a szobájába, míg nem lesz túl késő. - parancsolta David.
- Anya kérlek.. - mondtam halkan, és azt vártam megvédjen apával szemben. A szemébe láttam valamit egy pillanatig, azonban hamar el is illant.
- Gyere szépen. - oda jött hozzám és gyengéden megfogta a kezem majd felkísért a szobám. Nagyot csalódtam benne, fél szembe szállni másokkal szemben.
Napokig nem szóltam senkihez esetleg néha a dadushoz. Enni se voltam hajlandó ahogyan a szobámból kimenni se, meg is lett a jutalma mikor kijelentették: Bent lakásos iskola innen messze, Svájcba!
*Niall*
Hetek teltek el, hogy utoljára láttam Savannaht. Azt hittem képes lesz velem elszökni, azonban tévedtem.
Visszaköltöztem Írországba.
Úgy éreztem hagynom kell neki egy üzenet amiben elmesélek neki mindent..
Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
Ezer csók: Niall
Hosszú ideig reménykedtem, hogy bármiféle válasz érkezik rá. Minden reggel szaladtam ki a postaládához, azonban mindig csalódnom kellett a levelek láttán.
Akkor döntöttem el: Jelentkezek az X-Factorba!
U.í.: Örülök, hogy nem találod sablon sztorinak. Hu, azért szeretsz blogokat olvasni:D
Brigi Papp: Köszönöm:D
Aliz Friedrich: Remélem jól telt a tábor:*
*Savannah*
-Hagyja csak, így is jó lesz. Niall Horan vagyok és zongorázni foglak tanítani. - ez a mondat járt csak a fejembe bármennyiszer csak ránéztem az előttem álló fiúra. Milyen bolondságot talált ki már megint?!
- Savannah. Savannah White. - mondtam ki végül majd kezét nyújtotta felém amit én is elfogadtam.
Csak bámultuk egymást szótlanul mint két idegen.
Majd egy telefon csörgésére lettem figyelmes. Szokásosan apáé volt, biztos egy ügyfele keresi. Néha elgondolkozok azon, hogy ha mondjuk az esküvőmön is megszólalna a telefonja épp akkor amikor azt a bizonyos igent mondanám ki, akkor ott maradna azt megvárni, vagy a telefonálót választaná. Mások számára egyáltalán nem lenne nehéz a munka és az egyetlen lányuk között választani, számára azonban igen. Belülről azonban tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem, ezt Kathe is a fülembe rágta.
Minden szó nélkül hagyott ott minket. Mosolyogva megvártam míg látó távolságon kívül kerül tőlünk, majd megfogtam Niall csuklóját és az egyik sarokba vezettem, hogy ne lássanak minket túl sokan.
- Te teljesen megbolondultál? Mi ez az egész? És egyáltalán mit keresel te még Londonba? Nem úgy volt, hogy visszamész Írországba pár nap múlva? - halmoztam el kérdéseimmel, amit az éppen lévő állapotom alkotott.
- Azt mondtam ha nem változik semmi, akkor megyek vissza. De változott. Rájöttem, hogy nem hagyhatom, hogy elmenj. Hogy elveszítselek..Akkor jöttem el hozzátok. Kathe mondta, hogy apukád zongora tanárt keres, és épp ekkor jöttem én kapóra.. - adta a magyarázatot.
- Gondolhattam volna, hogy Katherine keze is benne van a dologba. - sóhajtottam fel. - Csak barátok, még mindig megfelel?
- Nem is tudom.. - vakargatta a tarkóját. - Egy tanár barátkozhat a diákjával? - mindketten nevetni kezdtünk. Majd oda mentem hozzá és megöleltem.
- Miért ölelgetni azt illik egy tanárnak a diákját? - folytattam.
- Én csak ösztönöztelek arra, hogy meg leszünk mi így ketten barátokként is. - mosolygott rám. Nekem annyi is elég, hogy a közeledbe lehetek.. - tette hozzá halkabban.
Majd hangos zajt hallottam, ami azt jelentette, hogy apa visszatért hozzánk, ezért gyors ki siettünk elé a nappaliba.
- Megmutattad a házat is? - kérdezte David, azaz apa.
- Még nem teljesen. - válaszoltam.
- Amit eddig láttam belőle, az gyönyörű. Sok munkába telhetett míg ezt ki alakította. - szólt közbe Niall. - Holnap reggel jöhetnék is már zongora leckéket adni. Ha persze maguknak is megfelel.
- Reggel 10-re itt legyen. Nem bírom a pontatlanságot. - mondta.
- Igen Uram! - úgy döntöttem kikísérem Niallt a bejárati ajtóig.
- Akkor holnap. - mondtam az ajtónál majd rám mosolygott és eltűnt.
Végre fellégezhettem, elment.
Rögtön a lépcső felé kezdtem szaladni, hogy feljussak Katherine szobájába, mivel feltételeztem ott van.
Az ajtaját nyitva találtam így úgy gondoltam bemehetek, azonban őt nem találtam ott. Úgy döntöttem megvárom ott. Az ágyán egy levél kupac hevert. Tudom, nem szép dolog, de én mégis elvettem onnan egyet, hogy elolvassam.
"Drága Ketrin,
Ez az utolsó levelem hozzád. Szerettem volna egy dolgot hagyni magam után. Egy levelet, amit az utolsó perceimben írtam.. Sajnálom, hogy a mi történetünknek így kellett véget érnie, sajnálom, hogy itt kellett hagyjalak. Az élet igazságtalan. Mi ezt már csak tudjuk, nem? Neked köszönhettem életem legszebb pillanatait amit köszönök. Szerettem volna veled lenni, mikor megszületik szerelmünk gyümölcse, a kisfiúnk. A világ legboldogabb férfijává tettél mikor közölted velem a hírt. Emlékszel még? Fiatalok voltunk igaz?
Ha bármennyiszer csak hiányzok, vagy csak előtör egy rossz emlék, nézz a gyermekünkre és én is visszanézek rád. Keress neki rendes családot, de kérlek egyszer említsd meg neki, hogy az apja mennyire szerette.
Örökké szeretni foglak! Jack. 1970. április 25. "
Minden egyes levélbe belenéztem. Kezdtem rájönni arra, hogy mégis mi az az igaz szerelem amit két ember érezhet egymást iránt. Kathe és Jack igazán szerették egymást. A sors azonban nem volt kegyes hozzájuk.
- Te meg mit csinálsz itt? - rontott rám Katherine.
- Én csak téged vártalak.
És mit keresnek azok ott nálad? - fakadt ki sírva.
- Igazán szeretted őt, igaz Ketrin? - furcsa volt őt, így szólítani. Hozzá szoktam, hogy nem szereti, és kezdek rájönni mégis miért is nem. - Csak ő szólíthatott így, igaz? - mosolyodtam el, mire leült mellém.
- Nem is tudod elképzelni mennyire. - kezébe vette ő is a kis papírosokat. - A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak a lelkedhez, és ott örök zsebet képesek ejteni. Bármennyiszer is próbáltam bárkinek mesélni erről, csak furcsálló tekinteteket kaptam cserébe, és egyáltalán nem értették, hogy miért fakadok sírva. Nem értették miért volt olyan fontos nekem Jack. Ők csak minden egyes pillanatban próbálták tudatni velem, hogy meghalt.. - sose láttam még őt sírni, csak mosolyogni. Ő tanította meg nekem, hogy a mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is.
- Az idő múlhat de az igaz szerelem soha nem múlik el, igaz? - kérdeztem rá. Mikor a dadus beszélt próbáltam bele élni magam a helyzetébe, de végig csak Niall járt a fejembe.
- Igen.. Néha úgy érzem az én hibám az egész. Ha nem mondom el neki, hogy terhes vagyok, akkor a szüleivel elköltözött volna, és még mindig élne.. - ha nem mondom el Niallnek, hogy én is szeretem, akkor vissza költözött volna Írországba és még mindig boldog volna. - Sokak szerint egy öregasszony vagyok aki sohasem akart családot alapítani. Azonban kevesen tudják mégis miért van ez így.
- Ne beszélj badarságokat. Te egy csodálatos nő vagy, akiről millióknak kéne példát vennie..
- Magamra hagynál kicsit, kérlek.. - kért meg mire egy "persze" szó kíséretében kisétáltam. Valójában azért jöttem hozzá, hogy megkérdezzem miért segít Niallnek, azonban bármiféle kérdezés nélkül magamtól is rájöttem. Nem akarja, hogy én is ugyan abba a hibába essek mint ő, hogy hosszú évek múlva gyászoljam a szerelmet..
*Niall*
A teremben ültem már a zongoránál pontosan 10-kor. A billentyűnél az ujjaimat némi halk dalt játszottam mikor magassarkú kopogását hallottam. Hátra fordultam. Egy nő állt előttem.
- Régen hallottam bárkit is aki itt zongorázott volna. - teljes magassággal előttem állt egy gyönyörű barna szépség. Ismerős volt valahonnan. Savannah vele szerepelt azon a képen amit mutatott egyszer.
- Savannah édesanyja, ugye? - kérdeztem rá.
- Igen. Maga minden bizonnyal pedig a lányom tanára, nem?
- Szólítson csak Niallnek. - nyújtottam felé a kezemet.
- Shopie. - nyújtotta ő is a sajátját felém.
- Sajnálom, hogy késtem, csak még.. - kezdett bele az éppen megérkező Savannah a mondatába, azonban befejezetlenül hagyta.
- Ugyan, semmi baj. Addig én megtudtam kitől örökölted a szépséged. - mindketten elmosolyodtak. Ugyan az a mosoly, két külsőre is hasonlító személytől.
- Jó tanulást. - mondta Shopie majd kettesben hagyott minket.
- Na és mennyire értesz a zongorához? - fordultam végül a lány felé.
- Kiskoromba az alapokat már eltanultam, de nem vagyok valami nagy művész benne.
- Eljátszanál valamit amit tudsz? - kértem meg mire kezeit a billentyűzet felé emelte. Ujjait gyengéden suhintotta rajtuk. Egy számomra is ismerős dallamot hallottam meg. Járhatod körülbelül a dal felénél mikor felém fordult rémülten, megtorpant. A kezemet az övére helyeztem és irányítottam, hogy betudja fejezni amit elkezdett.
- Köszönöm. - mondta mikor végül befejeztük, ketten, együtt..
- Ki tanította?
- Anya.. Kiskoromban mindig itt ültem és figyeltem ahogy zongorázik. Ő az aki tényleg ért hozzá.. - azt hiszem a mosoly ragályos, mivel amit ő felém intézett az az én arcomon is kiült..
*Savannah*
Eltelt két hét. Minden ugyan úgy tellett. Délelőttönként jött Niall, leckéket adni, ilyenkor éreztem úgy, hogy élek, igen is én is élek.
Ugyan úgy 10 óra volt és Nialler már ott várt engem. Mindig mosolyogva minden szó nélkül leülök mellé.
- Sokat fejlődtél. - mondta az óra végén.
- Köszönöm. - válaszoltam.
- Ma a lakásomban kutakodtam és valamit szeretnék visszaadni. - a táskájában kezdett kotorászni majd előhúzta a határidő naplómat, amit már oly rég nem láttam.
- Ezt hol találtad meg? - csodálkoztam.
- Hosszú ideje nálam van. Az első találkozásunk óta.. - adott választ. - Megakartalak tanítani arra, hogy szabadon élj és nem árt néha egy kis lazítás.
- Az enyém. És nem volt semmi közöd és jogod ahhoz, hogy bele olvass. - dühös tekintetemet felé szegeztem, majd rádöbbentem valamire. Én ugyan ezt csináltam Kathe leveleinél.
- Április 6. Emlékszel? Az nap találkoztunk először. - jött minél közelebb hozzám.
- Mi csak barátok, emlékszel? - suttogtam mivel fájt ezt kimondani.
- Élvezd, hogy szabad.. - mondta az arcomat simogatva.
- Lázadót akarsz csinálni egy gondatlan apa óvatos lányából? - mihelyst számat elhagyta a mondat, máris ajkait az enyéimen találtam.
Hiányzott az illata amit ilyenkor érzek, az érintése és az, hogy ilyen közel van hozzám.
- Mit művelsz a lányommal?! - hallottunk magunk mögött egy hangot.
- Apa, ez nem az.. - emeltem a kezemet a számhoz.
- Savannah menj a szobádba! Maga pedig jöjjön velem! - adta az utasításokat. A szobámba indultam sírva, azonban a lépcső sarkánál megállva hallottam még pár dolgot.
- Ki van rúgva! Maga egy senki, hogy képzelte, hogy a lányommal ki mert kezdeni?! Soha többet nem akarok magáról hallani, sem arról, hogy ismét a családom közelébe merészkedne! - ordítozott apám ridegen.
- Lehet nem vagyok gazdag, és igen lehet csak egy senki vagyok, ahogy mondta, de én akkor is szeretem a lányát, és ez ellen maga semmit sem tud tenni. Nem kell kirúgnia, felmondok. Viszlát, Uram! Remélem rájön, hogy az életben nem minden a pénz.. - válaszolt nyugodtan Niall, majd már csak az ajtó csapódását hallottam.
Csak sírtam az ágynak dőlve, órákat amik napoknak tűntek. Az ágyra dobott telefonom rezegni kezdett, tehát üzenetem érkezett. Semmi kedvem nem volt megnézni azonban még is rá vettem magam.
"Szökjünk meg és légy a hercegnőm.. 11-re a kaputok előtt leszek. Te döntésed, hogy döntesz. Velem jössz avagy a szüleid befolyása alatt maradsz. Bármit választasz, tudod kell: szeretlek és szeretni is foglak. Niall."
Az életben vannak döntések, amiknél nem tudjuk mi a helyes. Mikor döntünk jól. Akkor amikor azt válasszuk amit a többség jónak lát, vagy azt amit mi akarunk. Ezek a gondolatok jártak a fejembe órákon keresztül, mikor egyszer csak ránéztem az órára ami fél tizenegyet mutatott. Villám sebességgel kezdtem pakolni, mivel úgy éreztem ez lesz a helyes döntés. Majd mielőtt egészre tajtékzott volna a mutató elindultam le a lépcsőn ki a házunk elé a bőröndökkel.
- Hova készülsz kisasszony? - a hátamon felállt a szőr, mikor meghallottam ezt a hangot, ami apáé volt.
- Szeretem őt. És ha te nem engeded, hogy vele legyek akkor a saját lábamra kell állnom. Nem akarok nagy koromba olyan lenni mint te is anya. Boldog akarok lenni Niall mellett, kérlek..
- Most azonnal menj aludni és verd ki ezt a dolgot a fejedből!
- De én vele akarok lenni! - ordítottam zokogva.
- Mi ez a hangos zaj? - sétált felénk fél kómásan anya.
- A lányod meg akart szökni azzal a senki házi zongora tanárral. Most azonnal kísérd fel a szobájába, míg nem lesz túl késő. - parancsolta David.
- Anya kérlek.. - mondtam halkan, és azt vártam megvédjen apával szemben. A szemébe láttam valamit egy pillanatig, azonban hamar el is illant.
- Gyere szépen. - oda jött hozzám és gyengéden megfogta a kezem majd felkísért a szobám. Nagyot csalódtam benne, fél szembe szállni másokkal szemben.
Napokig nem szóltam senkihez esetleg néha a dadushoz. Enni se voltam hajlandó ahogyan a szobámból kimenni se, meg is lett a jutalma mikor kijelentették: Bent lakásos iskola innen messze, Svájcba!
*Niall*
Hetek teltek el, hogy utoljára láttam Savannaht. Azt hittem képes lesz velem elszökni, azonban tévedtem.
Visszaköltöztem Írországba.
Úgy éreztem hagynom kell neki egy üzenet amiben elmesélek neki mindent..
Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
Ezer csók: Niall
Hosszú ideig reménykedtem, hogy bármiféle válasz érkezik rá. Minden reggel szaladtam ki a postaládához, azonban mindig csalódnom kellett a levelek láttán.
Akkor döntöttem el: Jelentkezek az X-Factorba!
2013. július 25., csütörtök
13.rész - Ha szeretsz valakit..
Aliz Friedrich: Na csak nyugodtan. Tudod, hogy nem szeretem a káromkodást:) Köszönök mindent:*
Sára Major: Hu, most leírtad a tömeg blogok alapsztoriját. Az enyém igaz kicsit más, de sajna nem sokban különbözik. Nem áll még szándékomban befejezni. Köszönöm, hogy mind ezt leírtad sokat segítettél vele:*
Brigitta Papp: Köszönöm. A blog meg nagyon szeret téged xXx
*Savannah*
Utoljára keltem fel abból az ágyból. Niall nem aludt mellettem, gondolom a tegnapi "legyünk csak barátok" dologgal kicsit megbántottam. De mit tehettem volna? Nem várhatom el tőle, hogy megvárjon, hogy valaha is visszajöjjek hozzá, ha lesz egyáltalán ilyen.
A bőröndömbe pakolni kezdtem. Minden egyes tárgy amit felemeltem, hogy aztán elpakoljam, emlékeket idézett fel bennem. Lehetett az bármi, mindig igaz volt rá az előbbi állítás. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, nem. Egyszerűen míg ebbe a házba voltam nem tehettem meg.
Katherine reggel nyolcra, idehívatta a házhoz a sofőrt. A falon csüngő kakukk óra mindjárt az adott időt mutatta. A zsebembe lévő lakáskulcsot az asztalra tettem. Majd gondoltam kicsit előbb lemegyek a ház elé, várni az autót ami értem jön. Már épp a kilincs után nyúltam mikor mögöttem egy hangra lettem figyelmes.
- Képes lettél volna úgy elmenni, hogy tőlem el se köszönsz? - bársonyos hangja mély keserűséggel volt vegyítve hallásom szerint.
- Niall.. - mondtam ki a nevét lassan. Majd odaszaladtam hozzá.
Nem sok választotta el arcainkat és épp készültem, hogy ajkaimat az övéire tapasszam mikor beugrott egy mondatom: Barátként akarok búcsúzni..
Tehát most se léphettem túl ennek a fogalomnak a tulajdonságait, és ezt ő is érezte. Ezért inkább csak széttárta kezeit, majd szorosan magához ölelt.
- Sajnálom, hogy így kellett véget érnie.. - suttogtam, alig hallható hangon.
- Én hiszem a mi történetünknek lesz még folytatása.. - a válaszai néha megdöbbentenek. Itt hagyom őt, azért mert a családomat választottam ő még is ilyen dolgokba reménykedik, mikor meg se érdemlem ezt és őt se.
- Nagyon tehetséges vagy az éneklésbe hasznosítsd ki ezt még az életbe.. - mondtam mélyen a szemeibe nézve, mikor már elváltunk.
- Meg akarom neked és a családodnak is mutatni, hogy Niall Horan lesz valaki az életbe még.. - jelentette ki. Az órára néztem ami pontosan egészet mutatott.
- Mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek és köszönöm azt a kis időt amit veled tölthettem. Isten legyen veled, Niall! - köszöntem el majd kiléptem a házból, azonban előtte még egy másodpercet mikor csukódott az ajtó visszanéztem. Láttam az arcát amin egy mosoly rajzolódott ki, mégis látszott rajta, hogy nem az igazi. Hiába is ezt tőlem tanulta el..
A szemembe rögtön könnyek gyűltek, és megállhatatlanul szánkóztak végig az arcomon.
Még csak most váltunk el, de mégis hiányzik. Akkor mi lesz velem később?
Ő volt nekem az utolsó esélyem arra, hogy boldog legyek. Ezt is elszúrtam, ahogy minden más dolgot is.
Lesétáltam a lépcsőházból, majd a földszintről már rögtön megláttam az autót ami vissza visz régi életembe.
Könnyeimet letörölte mentem oda hozzá. A sofőr, John kinyitotta előttem az ajtót amit persze megköszöntem, próbáltam úgy viselkedni mintha még minden a régi lenne.
Mielőtt elhajtottunk volna még egy pillanatra régi szállásom ablakára néztem, ahol volt barátomat véltem felfedezni aki lehet leplezni akarta kilétét, azonban én heves integetésbe kezdtem.
John nem kérdezte mégis kinek szántam, nem igazán a beszéd az erőssége.
Kis idő múlva újra megpillantottam a hatalmas házat, ahol megint unalmas hétköznapjaimat fogom élni.
Szokatlan volt nekem újra ez a környezet. Lassan csoszogtam végig a hatalmas udvaron mire beértem az ajtóhoz. A ház minden egyes szegletét bámulni kezdtem. Nem sok időre mentem el, mégis hozzá szoktam az ottani feltételekhez, ami az ittenikkel nem egyezett meg.
A konyhából szokásosan az a fenségesen jó illat keringett ki. Gondoltam meglepem Kathet. Már meg is pillantottam, éppen hátul állt nekem. Talán ennek örülök, hogy őt újra láthatom.
Mögé lopóztam majd két tenyeremet szemeire helyeztem.
- Kukucs. Ki vagyok? - kérdeztem mosolyogva mire felém fordult.
- Savannah! Kincsem! Jól vagy? Hogy érezted magad? - bombázott kérdéseivel és az arcán hatalmas örömet véltem felfedezni.
- Igen, jól vagyok.. - igazából nálam mit is jelentett ez? Biztos nem azt amit igazából mondtam, inkább pont az ellenkezőjét.
- Rettenetesen hiányoztál. - ölelt magához lisztes kezeivel amivel éppen a tésztát gyúrta. Mit mondhatni, ez kicsit meg is látszott rajtam az ölelkezés után. - Sajnálom.. Csak elragadott hév, nem gondoltam, hogy újra láthatlak.. - kezdett törölgetni, azonban én csak nevettem mindezen.
- Semmi baj, nyugi. Megyek átöltözök, aztán majd még lenézek hozzád. - nyomtam egy puszit az arcára majd megindultam a szobám felé.
Ugyan az a szoba, mint rég. Mégis mintha egy eddig ismeretlen helyre jöttem volna magam.
Átcseréltem lisztes pólómat, majd indultam volna megint le, mikor a telefonom csipogni kezdett.
- A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz. - állt egy üzenetben. Nem volt kétséges ki az írója. Akaratlanul is elmosolyogtam az láttán, hogy ő aztán nem adja fel.
- Kicsim, rég láttalak! - hallottam meg egy hangot mire felpillantottam a készülék képernyőjéről, anya volt az.
- Igen, én is téged..
- Jó téged így látni. - mondta mosolyogva.
- Mégis hogyan? - kérdeztem vissza. Jó engem így látni? Megtörve, összetörve, hogy a szívem darabokra hullott szét?!
- Látszik, hogy boldog vagy hisz mosolyogtál. - felelte.
- Attól, hogy mosolyogtam nem azt jelenti, hogy boldog vagyok. Igaz anya? Mi így rejtjük el a fájdalmunkat. - mondtam mire látszott rajta a meglepettség. Meg sem várva a válaszát elkezdtem leugrálni a lépcsőn és egyenesen a konyháig mentem.
- Nézd csak, már itt is vagy. Kiskorodba is mindig ölelgettelek és összekentelek a liszttel. - nevetett fel.
- Remek srác Niall.. - tereltem témát.
- Igen, az. A húgom kis szeme fénye, a bátyjával együtt. Én is nagyon szeretem őket, azonban a munkám sohasem engedte meg, hogy túl sokat velük legyek mikor még kicsik voltak. - sóhajtott fel.
- Kathe, azt hiszem bele szerettem.. - mondtam ki majd sírva fakadtam. - És soha senki mást nem fogok találni aki iránt így fogok érezni. És kérlek, ne kezd azzal, hogy 16 évesen még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt kijelentsem, mert tudom minden úgy van ahogy mondok.. - borultam a vállaira. Nem néztem volna ki magamból, hogy képes legyek neki és legfőképpen magamnak bevallani ezt az érzés.
- Gyönyörű dolog a szerelem. - mosolyodott el. - Persze vannak mély pontok is benne, de a benne lévő örömök örök pillanatok maradnak, amikre akkor is tudsz emlékezni ha már nem is vagytok együtt.. - néha olyan bölcs. Nem csoda, hogy felnézek rá.
- Mi már csak tudjuk nem? - kérdeztem még mindig könnyezve. Hatalmas szemekkel nézett rám, mire folytattam. - A mese amit régen mindig meséltél. A te történeted, nem? Kérlek, meséld az egészet.. - kértem meg.
- Biztos, hogy hallani akarod? - kérdezett még vissza.
- Igen.
- Akkor csinálok kakaót és közbe elmesélem. - mondta majd megindult a konyha pult felé. - Jack és én még fiatalok voltunk mikor megismerkedtünk. Lehettem talán annyi idős mint te, vagy talán még annyi se. A családjával a szomszéd házba laktak. Azonban a szülei rossz véleménnyel voltak rólam, és egy ideig féltem is, hogy emiatt elveszítem Jacket. A végén már csak titokban találkozhattunk. Nem számított mivel szerettem. Egyszer azzal állt elő, hogy az egész családja előtt megkérte a kezemet. A szülei azonban erre pár nappal úgy válaszoltak, hogy megmondták elköltöznek Amerikába a fiúkkal együtt. Azonban elmondtam valamit neki amitől úgy döntött, megszökik velem. Én épp a kis motelba vártam rá, ahova mentünk ketten. Úgy volt este összeházasodunk a közelben lévő kápolnában. Este azonban a kórházból telefonáltak, hogy motor balesete lett, mikor felém tartott. Rögtön a kórházba siettem hozzá. Mikor odaéltem már csak pár perce volt hátra, ezt az orvosok és saját maga is tudta. Megígértetett velem valamit majd elment és itt hagyott ebbe a világba egyedül. Mindenki engem okolt a halála végett, ezért is jöttem Londonba, hogy talán itt megnyugodhatok.. - fejezte be, majd felém nyújtotta a gőzölgő kakaóval teli bögrét.
- Mit ígértél meg neki?
- Azt, hogy vigyázni fogok a gyermekünkre.. - villám csapásként ért a hír, mikor Kathe szájából ezt hallottam.
- Neked van egy gyereked? - kérdeztem kis idővel később nagyra tárt szemekkel.
- Savannah, ez nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük.
- Tévedsz, itt az idő, hogy most minden tisztázzunk! - vágtam vissza.
- Inkább menj pihenj le, biztos elfáradtál.. - feldúlva rohantam fel a szobámba és vetettem magam az ágyamra. Majd azt hiszem álomba sírtam magamat..
*Niall*
Mikor azt láttam Savannah kisétált az ajtón, azt hiszem a szívem darabokra tört.
- Elment.. Itt hagyott.. - szólaltam meg pár órával később.
A szerelmes dalok, filmek, képek nekem most már jelentőségüket vesztették.
Mi értelme szeretni valakit ha az úgy is elmegy? Miért értelme a szerelemnek ha egyszer úgy is vége szakad?
Majd ránéztem az asztalra ahol az ő rajza állt amit rólam illusztrált. Minden apró vonal gondosan ki volt rajta dolgozva..
Akkor jöttem rá, hogy ha tényleg igazából szeretem ezt a lányt - ami így van - akkor minden tőlem telhető meg kell érte tennem..
*Savannah*
Pár nappal később délelőttre járt az idő mire kitápászkodtam az ágyból. Pizsamába, kócos hajjal indultam meg ki a szobámból. Nem igazán szokásom így mászkálni még a házban sem, azonban most mégis így tettem.
Már a lépcső tetején láttam, hogy apa beszélget valakivel.
- Savannah! Menj vissza a szobádba és készülj el teljesen, mivel valakit be kell mutatnom neked. - utasított és már indultam is volna vissza a szobámba, mikor meghallottam egy másik hangot is aki hirtelen apa mellett termett.
- Hagyja csak, így is jó lesz. Niall Horan vagyok és zongorázni foglak tanítani..
Sára Major: Hu, most leírtad a tömeg blogok alapsztoriját. Az enyém igaz kicsit más, de sajna nem sokban különbözik. Nem áll még szándékomban befejezni. Köszönöm, hogy mind ezt leírtad sokat segítettél vele:*
Brigitta Papp: Köszönöm. A blog meg nagyon szeret téged xXx
*Savannah*
Utoljára keltem fel abból az ágyból. Niall nem aludt mellettem, gondolom a tegnapi "legyünk csak barátok" dologgal kicsit megbántottam. De mit tehettem volna? Nem várhatom el tőle, hogy megvárjon, hogy valaha is visszajöjjek hozzá, ha lesz egyáltalán ilyen.
A bőröndömbe pakolni kezdtem. Minden egyes tárgy amit felemeltem, hogy aztán elpakoljam, emlékeket idézett fel bennem. Lehetett az bármi, mindig igaz volt rá az előbbi állítás. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, nem. Egyszerűen míg ebbe a házba voltam nem tehettem meg.
Katherine reggel nyolcra, idehívatta a házhoz a sofőrt. A falon csüngő kakukk óra mindjárt az adott időt mutatta. A zsebembe lévő lakáskulcsot az asztalra tettem. Majd gondoltam kicsit előbb lemegyek a ház elé, várni az autót ami értem jön. Már épp a kilincs után nyúltam mikor mögöttem egy hangra lettem figyelmes.
- Képes lettél volna úgy elmenni, hogy tőlem el se köszönsz? - bársonyos hangja mély keserűséggel volt vegyítve hallásom szerint.
- Niall.. - mondtam ki a nevét lassan. Majd odaszaladtam hozzá.
Nem sok választotta el arcainkat és épp készültem, hogy ajkaimat az övéire tapasszam mikor beugrott egy mondatom: Barátként akarok búcsúzni..
Tehát most se léphettem túl ennek a fogalomnak a tulajdonságait, és ezt ő is érezte. Ezért inkább csak széttárta kezeit, majd szorosan magához ölelt.
- Sajnálom, hogy így kellett véget érnie.. - suttogtam, alig hallható hangon.
- Én hiszem a mi történetünknek lesz még folytatása.. - a válaszai néha megdöbbentenek. Itt hagyom őt, azért mert a családomat választottam ő még is ilyen dolgokba reménykedik, mikor meg se érdemlem ezt és őt se.
- Nagyon tehetséges vagy az éneklésbe hasznosítsd ki ezt még az életbe.. - mondtam mélyen a szemeibe nézve, mikor már elváltunk.
- Meg akarom neked és a családodnak is mutatni, hogy Niall Horan lesz valaki az életbe még.. - jelentette ki. Az órára néztem ami pontosan egészet mutatott.
- Mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek és köszönöm azt a kis időt amit veled tölthettem. Isten legyen veled, Niall! - köszöntem el majd kiléptem a házból, azonban előtte még egy másodpercet mikor csukódott az ajtó visszanéztem. Láttam az arcát amin egy mosoly rajzolódott ki, mégis látszott rajta, hogy nem az igazi. Hiába is ezt tőlem tanulta el..
A szemembe rögtön könnyek gyűltek, és megállhatatlanul szánkóztak végig az arcomon.
 |
Ő volt nekem az utolsó esélyem arra, hogy boldog legyek. Ezt is elszúrtam, ahogy minden más dolgot is.
Lesétáltam a lépcsőházból, majd a földszintről már rögtön megláttam az autót ami vissza visz régi életembe.
Könnyeimet letörölte mentem oda hozzá. A sofőr, John kinyitotta előttem az ajtót amit persze megköszöntem, próbáltam úgy viselkedni mintha még minden a régi lenne.
Mielőtt elhajtottunk volna még egy pillanatra régi szállásom ablakára néztem, ahol volt barátomat véltem felfedezni aki lehet leplezni akarta kilétét, azonban én heves integetésbe kezdtem.
John nem kérdezte mégis kinek szántam, nem igazán a beszéd az erőssége.
Kis idő múlva újra megpillantottam a hatalmas házat, ahol megint unalmas hétköznapjaimat fogom élni.
Szokatlan volt nekem újra ez a környezet. Lassan csoszogtam végig a hatalmas udvaron mire beértem az ajtóhoz. A ház minden egyes szegletét bámulni kezdtem. Nem sok időre mentem el, mégis hozzá szoktam az ottani feltételekhez, ami az ittenikkel nem egyezett meg.
A konyhából szokásosan az a fenségesen jó illat keringett ki. Gondoltam meglepem Kathet. Már meg is pillantottam, éppen hátul állt nekem. Talán ennek örülök, hogy őt újra láthatom.
Mögé lopóztam majd két tenyeremet szemeire helyeztem.
- Kukucs. Ki vagyok? - kérdeztem mosolyogva mire felém fordult.
- Savannah! Kincsem! Jól vagy? Hogy érezted magad? - bombázott kérdéseivel és az arcán hatalmas örömet véltem felfedezni.
- Igen, jól vagyok.. - igazából nálam mit is jelentett ez? Biztos nem azt amit igazából mondtam, inkább pont az ellenkezőjét.
- Rettenetesen hiányoztál. - ölelt magához lisztes kezeivel amivel éppen a tésztát gyúrta. Mit mondhatni, ez kicsit meg is látszott rajtam az ölelkezés után. - Sajnálom.. Csak elragadott hév, nem gondoltam, hogy újra láthatlak.. - kezdett törölgetni, azonban én csak nevettem mindezen.
- Semmi baj, nyugi. Megyek átöltözök, aztán majd még lenézek hozzád. - nyomtam egy puszit az arcára majd megindultam a szobám felé.
Ugyan az a szoba, mint rég. Mégis mintha egy eddig ismeretlen helyre jöttem volna magam.
Átcseréltem lisztes pólómat, majd indultam volna megint le, mikor a telefonom csipogni kezdett.
- A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz. - állt egy üzenetben. Nem volt kétséges ki az írója. Akaratlanul is elmosolyogtam az láttán, hogy ő aztán nem adja fel.
- Kicsim, rég láttalak! - hallottam meg egy hangot mire felpillantottam a készülék képernyőjéről, anya volt az.
- Igen, én is téged..
- Jó téged így látni. - mondta mosolyogva.
- Mégis hogyan? - kérdeztem vissza. Jó engem így látni? Megtörve, összetörve, hogy a szívem darabokra hullott szét?!
- Látszik, hogy boldog vagy hisz mosolyogtál. - felelte.
- Attól, hogy mosolyogtam nem azt jelenti, hogy boldog vagyok. Igaz anya? Mi így rejtjük el a fájdalmunkat. - mondtam mire látszott rajta a meglepettség. Meg sem várva a válaszát elkezdtem leugrálni a lépcsőn és egyenesen a konyháig mentem.
- Nézd csak, már itt is vagy. Kiskorodba is mindig ölelgettelek és összekentelek a liszttel. - nevetett fel.
- Remek srác Niall.. - tereltem témát.
- Igen, az. A húgom kis szeme fénye, a bátyjával együtt. Én is nagyon szeretem őket, azonban a munkám sohasem engedte meg, hogy túl sokat velük legyek mikor még kicsik voltak. - sóhajtott fel.
- Kathe, azt hiszem bele szerettem.. - mondtam ki majd sírva fakadtam. - És soha senki mást nem fogok találni aki iránt így fogok érezni. És kérlek, ne kezd azzal, hogy 16 évesen még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt kijelentsem, mert tudom minden úgy van ahogy mondok.. - borultam a vállaira. Nem néztem volna ki magamból, hogy képes legyek neki és legfőképpen magamnak bevallani ezt az érzés.
- Gyönyörű dolog a szerelem. - mosolyodott el. - Persze vannak mély pontok is benne, de a benne lévő örömök örök pillanatok maradnak, amikre akkor is tudsz emlékezni ha már nem is vagytok együtt.. - néha olyan bölcs. Nem csoda, hogy felnézek rá.
- Mi már csak tudjuk nem? - kérdeztem még mindig könnyezve. Hatalmas szemekkel nézett rám, mire folytattam. - A mese amit régen mindig meséltél. A te történeted, nem? Kérlek, meséld az egészet.. - kértem meg.
- Biztos, hogy hallani akarod? - kérdezett még vissza.
- Igen.
- Akkor csinálok kakaót és közbe elmesélem. - mondta majd megindult a konyha pult felé. - Jack és én még fiatalok voltunk mikor megismerkedtünk. Lehettem talán annyi idős mint te, vagy talán még annyi se. A családjával a szomszéd házba laktak. Azonban a szülei rossz véleménnyel voltak rólam, és egy ideig féltem is, hogy emiatt elveszítem Jacket. A végén már csak titokban találkozhattunk. Nem számított mivel szerettem. Egyszer azzal állt elő, hogy az egész családja előtt megkérte a kezemet. A szülei azonban erre pár nappal úgy válaszoltak, hogy megmondták elköltöznek Amerikába a fiúkkal együtt. Azonban elmondtam valamit neki amitől úgy döntött, megszökik velem. Én épp a kis motelba vártam rá, ahova mentünk ketten. Úgy volt este összeházasodunk a közelben lévő kápolnában. Este azonban a kórházból telefonáltak, hogy motor balesete lett, mikor felém tartott. Rögtön a kórházba siettem hozzá. Mikor odaéltem már csak pár perce volt hátra, ezt az orvosok és saját maga is tudta. Megígértetett velem valamit majd elment és itt hagyott ebbe a világba egyedül. Mindenki engem okolt a halála végett, ezért is jöttem Londonba, hogy talán itt megnyugodhatok.. - fejezte be, majd felém nyújtotta a gőzölgő kakaóval teli bögrét.
- Mit ígértél meg neki?
- Azt, hogy vigyázni fogok a gyermekünkre.. - villám csapásként ért a hír, mikor Kathe szájából ezt hallottam.
- Neked van egy gyereked? - kérdeztem kis idővel később nagyra tárt szemekkel.
- Savannah, ez nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük.
- Tévedsz, itt az idő, hogy most minden tisztázzunk! - vágtam vissza.
- Inkább menj pihenj le, biztos elfáradtál.. - feldúlva rohantam fel a szobámba és vetettem magam az ágyamra. Majd azt hiszem álomba sírtam magamat..
*Niall*
Mikor azt láttam Savannah kisétált az ajtón, azt hiszem a szívem darabokra tört.
- Elment.. Itt hagyott.. - szólaltam meg pár órával később.
A szerelmes dalok, filmek, képek nekem most már jelentőségüket vesztették.
Mi értelme szeretni valakit ha az úgy is elmegy? Miért értelme a szerelemnek ha egyszer úgy is vége szakad?
Majd ránéztem az asztalra ahol az ő rajza állt amit rólam illusztrált. Minden apró vonal gondosan ki volt rajta dolgozva..
Akkor jöttem rá, hogy ha tényleg igazából szeretem ezt a lányt - ami így van - akkor minden tőlem telhető meg kell érte tennem..
*Savannah*
Pár nappal később délelőttre járt az idő mire kitápászkodtam az ágyból. Pizsamába, kócos hajjal indultam meg ki a szobámból. Nem igazán szokásom így mászkálni még a házban sem, azonban most mégis így tettem.
Már a lépcső tetején láttam, hogy apa beszélget valakivel.
- Savannah! Menj vissza a szobádba és készülj el teljesen, mivel valakit be kell mutatnom neked. - utasított és már indultam is volna vissza a szobámba, mikor meghallottam egy másik hangot is aki hirtelen apa mellett termett.
- Hagyja csak, így is jó lesz. Niall Horan vagyok és zongorázni foglak tanítani..
2013. július 20., szombat
12.rész- Barátként búcsúzom
Sziasztok! Egyik író, aki történetesen a barátnőm is befejezte a blogját, és ezzel együtt a bloggeren való írást is. Pedig neki volt hozzá tehetsége.. Akkor én még mindig mit keresek itt, aki csak össze írogatok pár sort egy hetente és ennyi? Valahogy ez igazságtalan.. És nem tudom van -e nekem helyem még itt mivel az a blog befejezése nagy hatással volt rám..
Brigi Papp: Köszönöm xXx
Brigi Papp: Köszönöm xXx
Sára Major: Ugyan, nem is volt megható:) Köszönöm:*
Aliz Friedrich: Alizkám ez is megteszi:*
Bogi Ripszám: Köszönöm szépen:*
Bogi Ripszám: Köszönöm szépen:*
- Ébresztő kisasszony! - kiabált a fülembe Niall. Szokatlan volt, hogy ő ébreszt, ez általában eddig csak fordítva fordult elő. A fejemre a párnát húztam nem törődvén vele. - Ma van az utolsó nap, minden pillanatát ki kell használnunk.. - mondta ki mire én magam is eszméltem. Az utolsó nap, így együtt.. Sokszor az ember ilyenkor jön rá, hogy mennyire szeret valakit, mikor felmerül a pillanat, hogy talán elveszítheti. Mikor ott van, vannak olyan percek, órák, napok, hetek, hogy tudomást sem veszünk róla, vagy éppen nem adjuk meg neki a kellő tiszteletet. Megszokjuk, hogy ő ott van nekünk, és mindig ott is lesz. Majd mikor hirtelen eltűnik az életünkből, felemészt minket az a tudat, hogy nem használtuk ki eléggé az együtt töltött időt és hagytuk elmenni mikor belülről nem is ezt akartuk hanem azt, hogy örökre velünk maradjon, még sem tettünk ezért semmit..
Felkeltem, és rögtön a karjaiba vetettem magam, hogy lenyugodjak a fejemen átjáró gondolatok után.
- Szeretném ha a mai napod tökéletes és emlékezetes maradna.. Csak egy percig szeress benne, míg elmondom, imádlak, csak egy órát ölelj, míg megsúgom, kívánlak, csak egy
napot adj, míg meg tudom mutatni, mit jelent forrón és őszintén szeretni! - súgta a fülembe. A szememből záporszerűen hullani kezdtek a könnyek. Nem akarom elveszíteni őt. Már is ez a tudat jár a fejembe, és mardossa a lelkem mikor még itt van velem. Ilyenkor gondolkozok el melyik a jobb, elveszíteni valakit vagy meg sem kapni. Ha meg sem kapod, nem tudod meg milyen érzés a karjaiban lenni, érezni csókjainak zamatát, hallani azt, hogy azt mondja szeret. Azonban ha megkapod, és később elveszíted ezek mind hiányozni fognak, és magadtól teszed fel a rengeteg "miért"-tel kezdődő mondatot. Fent marad még mindig a kérdés, mégis melyik a jobb? Azt hiszem erre választ sosem kapok..
- Menjünk le a tengerpartra, újra.. Még egy kis dolgot el kell intéznünk ott.. - tudtam, hogy nem a fürdésre gondol, mivel az időjárás viszonylag jó, de a szél néha erősen fúj, így a víz hőmérséklete nem annyira megfelelő lenne.
- Rendben.. - egyeztem bele majd a fürdő szoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam majd a hajamat is megmostam. A rózsaszínt köntösöm magamra terítettem a hajamat pedig egy törölközőbe csavartam, majd kiléptem a fürdőből a ruhás szekrényemhez induláshoz, azonban a konyhában láttam, hogy Niall ügyködik valamit, háttal volt nekem így nem láttam mégis mit.
- Niall! - mondtam mire felém fordult kezében egy doboz keksz volt, amit épp csámcsogott.
- Kérsz? - mutatta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok. - vettem ki és már épp bele akartam harapni mikor megállított.
- Várj! Ezt nem így kell. Megtanítalak a Horan féle evészet egyik módszerére. - mondta mire ő is egyet a kezébe vett. - Fogd meg, szedd ketté, a benne lévő krémet, gyengéden kanyarítsd ki a nyelveddel, majd végül a süti többi részét is a szádba veheted. Hidd el, így sokkal jobb és ízletesebb. - fejezte be majd kipróbáltam a tudományát.
- Be kell valljam így tényleg jobb. - mutattam neki a hüvelykujjamat mint egy like jel, elismerésképpen majd a szekrényből előhalászva a ruhákat vissza vonultam a fürdőszobába.
Egy pánt nélküli fehér fekete, alsó részén pedig fehér mintás szoknyát vettem fel. Ami nem volt túl hosszú, a rövid kategóriába lehetne sorolni inkább.
A hajamat pedig megszárítottam. Ilyenkor szokott benne látszani az apróbb hullámok, amik a hajamba találhatóak. Felkentem egy alap sminket, majd az előttem lévő hatalmas tükörbe néztem.
- Jó ez így? - tettem fel magamnak a kérdést. Lehetséges nem is a kinézetemre, hanem arra amit cselekedek Niallel. A lábaim fokozatosan összecsuklottak, és a földön ülve végeztem. A szememből kigördült egy könnycsepp, azonban tudtam nem ez a legjobb alkalom a sírásra. Több okból sem. Azért se mert Niall észre venné és azért se mert a sminkem is elmosódna amit nincs kedvem újra csinálni.
- Savannah! Jól vagy? Már régóta bent vagy és gondoltam megnéznem nem történt -e valami.. - beszélt Niall és mindeközben az ajtón kopogott megállás nélkül.
Szerettem volna neki mondani, hogy minden rendben, értem nem kell aggódnia, azonban nem ment, egy szó nem jött ki a torkomon. A kezem megállás nélkül remegett és a lábam is elzsibbadt. Talán azért van ez, mert eddig mindig elfojtottam minden ilyen érzésemet, és többé már nem megy, nem sikerül..
- Kérlek, szólj valamit vagy legalább engedj be! - folytatta tovább. - Savannah White, ha továbbra se reagálsz betöröm az ajtót! - idáig azért nem akartam eljutni, végül is mégis csak egy albérletben vagyunk ami nem a sajátunk. Minden erőmet összeszedtem és felálltam. A tükörbe néztem az elfolyt sminkemet kicsit megigazítottam majd mintha mi sem történt volna nyitottam ki az ajtót és sétáltam el Niall mellett.
- Hé, magyarázatot nem akarsz adni mégis mi volt ez itt az előbb? - szólt utánam.
- Semmi..- válaszoltam mosolyogva. Nézése érdekes volt felém, azonban lehetséges, hogy bele törődött már rögtön, hogy erre választ nem kap épp ezért is nem kérdezgetett tovább.
A konyhába mentem ahol készítettem pár szendvicset, amit végül elcsomagoltam. Minden egyes vágásnál amit a szalámik és zöldségeknél végeztem aprót felszisszentem, mintha saját magamba végeztem volna azokat.
- Jól néznek ki. Veled együtt. - ölelt át hátulról majd egy puszit nyomott az arcom bal oldalára. Felé fordultam és ajkát kerestem amit végül meg is találtam és vadul falni kezdtem. Combomba markolt és felemelt a konyha asztalra. Nyakát szívással kezdtem lecsapolni. Románcunknak a megszólaló kaputelefon vetett végett.
- Fenébe.. - mondta idegesen Niall, majd ott kellett hagynia. Abban a pillanatban elgondolkoztam azon mégis ki volt az a lány aki az imént itt volt vele?! - A taxis itt vár már ránk. Mehetünk? - szólalt meg, mire a táskával a kezemben ami a cuccunkat tartalmazta elindultam ki az ajtón.
Az autóba beszállva én csak végig az ablakon bámultam ki, míg Niall lelkesen beszélgetett. Néztem a szép tájat, a színes házakat, a rengeteg embert aki az utcán mászkál. Egyszerűen mindent. Számomra eddig ez a London ismeretlen volt.
- Savannah, megérkeztünk. Hahó, itt vagyunk már! - ismételgette Nialler mire feleszméltem hozzám szól.
- Viszlát! - köszöntem el a taxistól majd becsaptam magam mögött a jármű ajtaját. A tenger megint csak gyönyörű volt. Főleg ahogy a nap sugarai rásütöttek.
Egy plédet terítettünk le, a homokos partvidékre. Imádom hallgatni a tenger hangját, amiről azonban eszembe jutott valami.
-Énekelj nekem! - jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Hogy mi? - kérdezett vissza nevetve.
- Emlékszel mikor ezelőtt jöttünk ide? Akkor az autóban hallottam az énekhangodat, és egyszerűen gyönyörű volt.. Kérlek, énekelj nekem.. - nézem rá kérlelő szemekkel. Amiknél tudtam, vagyis reméltem, hogy nem tud ellent mondani. Felcsendült a hangja mintha angyalok csilingeltek volna. Nem ismertem a dalt, de elsőnek ezt felfogtam a zenei számok tudatlanságának.
- Köszönöm szépen. Csodálatos volt. - mondtam mosolyogva.
- Napokban írtam ezt a dalt.. - tudtam meg az újabb információt.
- Napokba hogy? Mikor egész végig a nyakadon lógtam?
- Tudod, elég sok időt szoktál a fürdőszobába tölteni.. - felnevettem a válasz hallatán amiben volt egy kis igazság.
- Nyisd ki szád! - parancsoltam rá. Majd kezembe fogtam egy cseresznyét amivel igyekeztem szájába találni, azonban nem sikerült. Másodjára sem, azonban harmadszorra igen. A cseresznye célt talált Niall szájában, aminek igazán örültem mivel sosem voltam jó célzásban.
- Most elmegyünk oda amiért igazából ide akartalak hozni. - mondta majd megfogta a kezem.
Az egyszer már látogatott sziklához vezetett. A fejembe beugrott egy emlék.
- Savannah, gyere velem egy kicsit. Egyszer elhoztam ide egy lányt, akiről azt hittem ő az igazi. Tudod az a nagy szerelem. Vele véstem ide. A neveink monogramjait is akartam, de hirtelen szakadni kezdett az eső ezért nem fejeztem be. Rá pár napra szakítottunk a lánnyal, mert elköltöztek. Nem haraggal váltunk el és az volt az utolsó kérése tőlem, hogy ha megtalálom azt a személyt akivel végleg le akarom élni az életem annak véssem ide a nevét és ebből ő tudni fogja, hogy velem minden rendben van és boldog vagyok..
Akkor is ugyan ide vezetett, megmutatni a szív alakot a kőbe.
- Szeretném ha ide véshetnélek.. - mondta végül.
- Biztos vagy benne, hogy pont engem kéne ide vésni? Holnap elmegyek, és lehet sosem találkozunk már..
- De én akkor is téged foglak szeretni, és ezen nem tud senki sem változtatni. Még te sem.. - közel hajolt hozzám és megcsókolt. Vannak dolgok, amiket nem lehet megrendezni, olyanok, amik igénylik a spontaneitást. Ilyen a csók is..
Elváltunk egymástól majd vésni kezdett. Oda akartam nyúlni és megállítani, hogy megmondjam neki lehet ezt most nem kéne, de csak hagytam..
Ott ültem szótlanul és figyeltem a tájat, ami kezdett sötétedni.
Valaki megkopogtatta a vállam, mire megfordultam.
N.H. & S.W.
Ez szerepelt előttem.
- Orvosra van szükségem mert már beteg vagyok a szerelemtől.. - mondta mellé.
- Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Nem kellett volna, hagynom, hogy belém szeress, nem szabadott volna megismernelek! - kiabáltam. - Ha nem ismerlek meg, nem szeretlek meg.. És nem lenne ilyen nehéz most téged itt hagyni.. - fejeztem be már könnyebben.
- Kérlek fogadd el a gyűrűt amit egyszer felajánlottam már. Azt akarom ezzel jelképezni, hogy ha bár én testileg nem leszek veled, lélekben azonban mindig.. - vette újra elő az ékszert.
- Remélem nem fogod megbánni, hogy ha odaadod. - mutattam neki a kezem, hogy felhúzhassa rá a gyűrűt, ami végül ott csillogott rajta.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogom.. Savannah, kérhetek valamit? - bólintottam mire folytatta. - Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél.. - kért meg. Erre kérnie se kellett volna, hiszen a bennem lévő láng iránta sosem fog elmúlni.
- Melyik lenne számodra a nehezebb? Látni évek múlva is, hogy még szeretlek de mi már nem lehetünk együtt, vagy az, hogy már nem szeretlek?
- Jobban fájna azt látni, hogy már nem szeretsz. Azonban nehezebb lenne elfogadni azt, hogy szeretsz de hiába mert kettőnknek nem lenne közös jövője.. - kaptam a választ mi mindent elárult.
- Mikor mész vissza Írországba? - kérdezgettem tovább.
- Pár napot még maradok, és ha nem változik semmi se akkor utána haza megyek. - vajon annál a résznél, hogy "ha nem változik semmi se " annál azt értette, hogy ha nem változik meg a döntésem, és még mindig úgy gondolom nem maradok vele?
- Niall, tettekkel és érzésekkel lehet, de mi sosem léptük túl a barátság fogalmat. Barátként akarok búcsúzni, akire jó szívvel fogsz visszagondolni majd. - jelentettem ki.
- Barátok voltunk, akik mégis szerették egymást? - kérdezte és az ő szeméből is kicsordult egy könny.
- Ne sírj utánam. Hidd el, fogsz te még találni ezerszer jobb és szebb lányt nálam. - próbáltam biztatni.
- De ő nem te leszel.. - nem tudtam mit válaszolni. - Tehát csak barátok, ugye? - kérdezett rá kis idő múlva.
- Igen. Csak barátok, akik szeretik egymást. - helyeseltem. És próbáltam mosolyogni pedig belülről sírva fakadtam..
A nap már lement, és helyette a hold szökött fel az égre. Mi pedig ott ültünk ketten azon a hatalmas sziklán. A kezével hátulról átölelt. A csillagokat néztük. Volt egy különleges. Ami valamibe különbözött a többitől azonban azt, hogy miben megmondani nem tudnám.
Behunytam a szememet és kívántam. Hogy mit? Azt, hogy bárcsak újra találkoznék ebben az életben még Niallel..
Felkeltem, és rögtön a karjaiba vetettem magam, hogy lenyugodjak a fejemen átjáró gondolatok után.
- Szeretném ha a mai napod tökéletes és emlékezetes maradna.. Csak egy percig szeress benne, míg elmondom, imádlak, csak egy órát ölelj, míg megsúgom, kívánlak, csak egy
napot adj, míg meg tudom mutatni, mit jelent forrón és őszintén szeretni! - súgta a fülembe. A szememből záporszerűen hullani kezdtek a könnyek. Nem akarom elveszíteni őt. Már is ez a tudat jár a fejembe, és mardossa a lelkem mikor még itt van velem. Ilyenkor gondolkozok el melyik a jobb, elveszíteni valakit vagy meg sem kapni. Ha meg sem kapod, nem tudod meg milyen érzés a karjaiban lenni, érezni csókjainak zamatát, hallani azt, hogy azt mondja szeret. Azonban ha megkapod, és később elveszíted ezek mind hiányozni fognak, és magadtól teszed fel a rengeteg "miért"-tel kezdődő mondatot. Fent marad még mindig a kérdés, mégis melyik a jobb? Azt hiszem erre választ sosem kapok..
- Menjünk le a tengerpartra, újra.. Még egy kis dolgot el kell intéznünk ott.. - tudtam, hogy nem a fürdésre gondol, mivel az időjárás viszonylag jó, de a szél néha erősen fúj, így a víz hőmérséklete nem annyira megfelelő lenne.
- Rendben.. - egyeztem bele majd a fürdő szoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam majd a hajamat is megmostam. A rózsaszínt köntösöm magamra terítettem a hajamat pedig egy törölközőbe csavartam, majd kiléptem a fürdőből a ruhás szekrényemhez induláshoz, azonban a konyhában láttam, hogy Niall ügyködik valamit, háttal volt nekem így nem láttam mégis mit.
- Niall! - mondtam mire felém fordult kezében egy doboz keksz volt, amit épp csámcsogott.
- Kérsz? - mutatta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok. - vettem ki és már épp bele akartam harapni mikor megállított.
- Várj! Ezt nem így kell. Megtanítalak a Horan féle evészet egyik módszerére. - mondta mire ő is egyet a kezébe vett. - Fogd meg, szedd ketté, a benne lévő krémet, gyengéden kanyarítsd ki a nyelveddel, majd végül a süti többi részét is a szádba veheted. Hidd el, így sokkal jobb és ízletesebb. - fejezte be majd kipróbáltam a tudományát.
- Be kell valljam így tényleg jobb. - mutattam neki a hüvelykujjamat mint egy like jel, elismerésképpen majd a szekrényből előhalászva a ruhákat vissza vonultam a fürdőszobába.
Egy pánt nélküli fehér fekete, alsó részén pedig fehér mintás szoknyát vettem fel. Ami nem volt túl hosszú, a rövid kategóriába lehetne sorolni inkább.
A hajamat pedig megszárítottam. Ilyenkor szokott benne látszani az apróbb hullámok, amik a hajamba találhatóak. Felkentem egy alap sminket, majd az előttem lévő hatalmas tükörbe néztem.
- Jó ez így? - tettem fel magamnak a kérdést. Lehetséges nem is a kinézetemre, hanem arra amit cselekedek Niallel. A lábaim fokozatosan összecsuklottak, és a földön ülve végeztem. A szememből kigördült egy könnycsepp, azonban tudtam nem ez a legjobb alkalom a sírásra. Több okból sem. Azért se mert Niall észre venné és azért se mert a sminkem is elmosódna amit nincs kedvem újra csinálni.
- Savannah! Jól vagy? Már régóta bent vagy és gondoltam megnéznem nem történt -e valami.. - beszélt Niall és mindeközben az ajtón kopogott megállás nélkül.
Szerettem volna neki mondani, hogy minden rendben, értem nem kell aggódnia, azonban nem ment, egy szó nem jött ki a torkomon. A kezem megállás nélkül remegett és a lábam is elzsibbadt. Talán azért van ez, mert eddig mindig elfojtottam minden ilyen érzésemet, és többé már nem megy, nem sikerül..
- Kérlek, szólj valamit vagy legalább engedj be! - folytatta tovább. - Savannah White, ha továbbra se reagálsz betöröm az ajtót! - idáig azért nem akartam eljutni, végül is mégis csak egy albérletben vagyunk ami nem a sajátunk. Minden erőmet összeszedtem és felálltam. A tükörbe néztem az elfolyt sminkemet kicsit megigazítottam majd mintha mi sem történt volna nyitottam ki az ajtót és sétáltam el Niall mellett.
- Hé, magyarázatot nem akarsz adni mégis mi volt ez itt az előbb? - szólt utánam.
- Semmi..- válaszoltam mosolyogva. Nézése érdekes volt felém, azonban lehetséges, hogy bele törődött már rögtön, hogy erre választ nem kap épp ezért is nem kérdezgetett tovább.
A konyhába mentem ahol készítettem pár szendvicset, amit végül elcsomagoltam. Minden egyes vágásnál amit a szalámik és zöldségeknél végeztem aprót felszisszentem, mintha saját magamba végeztem volna azokat.
- Jól néznek ki. Veled együtt. - ölelt át hátulról majd egy puszit nyomott az arcom bal oldalára. Felé fordultam és ajkát kerestem amit végül meg is találtam és vadul falni kezdtem. Combomba markolt és felemelt a konyha asztalra. Nyakát szívással kezdtem lecsapolni. Románcunknak a megszólaló kaputelefon vetett végett.
- Fenébe.. - mondta idegesen Niall, majd ott kellett hagynia. Abban a pillanatban elgondolkoztam azon mégis ki volt az a lány aki az imént itt volt vele?! - A taxis itt vár már ránk. Mehetünk? - szólalt meg, mire a táskával a kezemben ami a cuccunkat tartalmazta elindultam ki az ajtón.
Az autóba beszállva én csak végig az ablakon bámultam ki, míg Niall lelkesen beszélgetett. Néztem a szép tájat, a színes házakat, a rengeteg embert aki az utcán mászkál. Egyszerűen mindent. Számomra eddig ez a London ismeretlen volt.
- Savannah, megérkeztünk. Hahó, itt vagyunk már! - ismételgette Nialler mire feleszméltem hozzám szól.
- Viszlát! - köszöntem el a taxistól majd becsaptam magam mögött a jármű ajtaját. A tenger megint csak gyönyörű volt. Főleg ahogy a nap sugarai rásütöttek.
Egy plédet terítettünk le, a homokos partvidékre. Imádom hallgatni a tenger hangját, amiről azonban eszembe jutott valami.
-Énekelj nekem! - jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Hogy mi? - kérdezett vissza nevetve.
- Emlékszel mikor ezelőtt jöttünk ide? Akkor az autóban hallottam az énekhangodat, és egyszerűen gyönyörű volt.. Kérlek, énekelj nekem.. - nézem rá kérlelő szemekkel. Amiknél tudtam, vagyis reméltem, hogy nem tud ellent mondani. Felcsendült a hangja mintha angyalok csilingeltek volna. Nem ismertem a dalt, de elsőnek ezt felfogtam a zenei számok tudatlanságának.
- Köszönöm szépen. Csodálatos volt. - mondtam mosolyogva.
- Napokban írtam ezt a dalt.. - tudtam meg az újabb információt.
- Napokba hogy? Mikor egész végig a nyakadon lógtam?
- Tudod, elég sok időt szoktál a fürdőszobába tölteni.. - felnevettem a válasz hallatán amiben volt egy kis igazság.
- Nyisd ki szád! - parancsoltam rá. Majd kezembe fogtam egy cseresznyét amivel igyekeztem szájába találni, azonban nem sikerült. Másodjára sem, azonban harmadszorra igen. A cseresznye célt talált Niall szájában, aminek igazán örültem mivel sosem voltam jó célzásban.
- Most elmegyünk oda amiért igazából ide akartalak hozni. - mondta majd megfogta a kezem.
Az egyszer már látogatott sziklához vezetett. A fejembe beugrott egy emlék.
- Savannah, gyere velem egy kicsit. Egyszer elhoztam ide egy lányt, akiről azt hittem ő az igazi. Tudod az a nagy szerelem. Vele véstem ide. A neveink monogramjait is akartam, de hirtelen szakadni kezdett az eső ezért nem fejeztem be. Rá pár napra szakítottunk a lánnyal, mert elköltöztek. Nem haraggal váltunk el és az volt az utolsó kérése tőlem, hogy ha megtalálom azt a személyt akivel végleg le akarom élni az életem annak véssem ide a nevét és ebből ő tudni fogja, hogy velem minden rendben van és boldog vagyok..
Akkor is ugyan ide vezetett, megmutatni a szív alakot a kőbe.
- Szeretném ha ide véshetnélek.. - mondta végül.
- Biztos vagy benne, hogy pont engem kéne ide vésni? Holnap elmegyek, és lehet sosem találkozunk már..
- De én akkor is téged foglak szeretni, és ezen nem tud senki sem változtatni. Még te sem.. - közel hajolt hozzám és megcsókolt. Vannak dolgok, amiket nem lehet megrendezni, olyanok, amik igénylik a spontaneitást. Ilyen a csók is..
Elváltunk egymástól majd vésni kezdett. Oda akartam nyúlni és megállítani, hogy megmondjam neki lehet ezt most nem kéne, de csak hagytam..
Ott ültem szótlanul és figyeltem a tájat, ami kezdett sötétedni.
Valaki megkopogtatta a vállam, mire megfordultam.
N.H. & S.W.
Ez szerepelt előttem.
- Orvosra van szükségem mert már beteg vagyok a szerelemtől.. - mondta mellé.
- Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Nem kellett volna, hagynom, hogy belém szeress, nem szabadott volna megismernelek! - kiabáltam. - Ha nem ismerlek meg, nem szeretlek meg.. És nem lenne ilyen nehéz most téged itt hagyni.. - fejeztem be már könnyebben.
- Kérlek fogadd el a gyűrűt amit egyszer felajánlottam már. Azt akarom ezzel jelképezni, hogy ha bár én testileg nem leszek veled, lélekben azonban mindig.. - vette újra elő az ékszert.
- Remélem nem fogod megbánni, hogy ha odaadod. - mutattam neki a kezem, hogy felhúzhassa rá a gyűrűt, ami végül ott csillogott rajta.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogom.. Savannah, kérhetek valamit? - bólintottam mire folytatta. - Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél.. - kért meg. Erre kérnie se kellett volna, hiszen a bennem lévő láng iránta sosem fog elmúlni.
- Melyik lenne számodra a nehezebb? Látni évek múlva is, hogy még szeretlek de mi már nem lehetünk együtt, vagy az, hogy már nem szeretlek?
- Jobban fájna azt látni, hogy már nem szeretsz. Azonban nehezebb lenne elfogadni azt, hogy szeretsz de hiába mert kettőnknek nem lenne közös jövője.. - kaptam a választ mi mindent elárult.
- Mikor mész vissza Írországba? - kérdezgettem tovább.
- Pár napot még maradok, és ha nem változik semmi se akkor utána haza megyek. - vajon annál a résznél, hogy "ha nem változik semmi se " annál azt értette, hogy ha nem változik meg a döntésem, és még mindig úgy gondolom nem maradok vele?
- Niall, tettekkel és érzésekkel lehet, de mi sosem léptük túl a barátság fogalmat. Barátként akarok búcsúzni, akire jó szívvel fogsz visszagondolni majd. - jelentettem ki.
- Barátok voltunk, akik mégis szerették egymást? - kérdezte és az ő szeméből is kicsordult egy könny.
- Ne sírj utánam. Hidd el, fogsz te még találni ezerszer jobb és szebb lányt nálam. - próbáltam biztatni.
- De ő nem te leszel.. - nem tudtam mit válaszolni. - Tehát csak barátok, ugye? - kérdezett rá kis idő múlva.
- Igen. Csak barátok, akik szeretik egymást. - helyeseltem. És próbáltam mosolyogni pedig belülről sírva fakadtam..
A nap már lement, és helyette a hold szökött fel az égre. Mi pedig ott ültünk ketten azon a hatalmas sziklán. A kezével hátulról átölelt. A csillagokat néztük. Volt egy különleges. Ami valamibe különbözött a többitől azonban azt, hogy miben megmondani nem tudnám.
Behunytam a szememet és kívántam. Hogy mit? Azt, hogy bárcsak újra találkoznék ebben az életben még Niallel..
2013. július 8., hétfő
11.rész-A szerelemnek ára van
#11 rendszeres olvasó<3
Aliz Friedrich: KöÖöÖöÖöszönöm:) Igen, valami rémlik, hogy volt ilyen a Best Summer.!-nél is. Nem hát, ösztönzés nélkül is ment és köszönöm a díjat:*
Sára Major: Köszönöm én meg annak örülök, hogy imádod az írásom^^ :*
Brigi Papp: Hihi:$ Köszönök mindent:* xXx
*Savannah*
Mi az amit mindig is utáltam? Ha a telefonom csörgésére ébredek. Niall még aranyosan szuszogott mellettem ezért próbáltam gyors felvenni, így őt megkímélni az ébredéstől.
- Savannah White. Kivel beszélek? -kérdeztem és még az ébredezés határán voltam.
-Katherine Doyle. A kisasszony emlékszik még rám? -hallottam meg azt a hangot ami mindig is jobb kedvre derített.
- Dadus.. - mondtam ki mosolyogva és már majdnem sírva is. Utoljára akkor hallottam felőle, mikor első nap ide érkeztem Niallhez.
Belebújtam a mamuszomba és kiosontam a szobából, hogy még véletlenül se ébresszem fel az álmodozót.
- Hogy érzed magad kicsim? -mit is mondhattam volna neki? Azt, hogy szerelmesen? Mert beleszerettem az unokaöccsébe. Vagy azt, hogy szomorúan? Mert tudom, hogy hamarosan itt kell hagynom Niallt.
- Jól. Csodás a nagy város belülről és Niall is nagyon kedves.
- Ennek örülök kincsem.. De beszélnünk kell. -utáltam meg hallani ezt a mondatot. Ilyenkor mindig megrémülök és el gondolkozok rajta mégis mi rosszat csináltam ami ilyen fontos lenne most. -A szüleid már korábban hazaérnek. Ezért neked is előbb kéne.
- Mégis mikor?
- Holnap után kora reggel. Élvezd ki az utolsó napodat holnap..- már majdnem a sírás fojtogatott mikor meghallottam. Semmi reagálás nem érkezett felőlem. - Jól vagy, Savannah? -kérdezgetett ennek hatására Kate.
- Rendben, akkor kiküldenéd értem a sofőrt majd? Sms-ben elküldeném a címet. Most pedig mennem kéne, szia..- próbáltam minél hamarabb lerendezni ezt az ügyet, így talán jelenleg nem fog annyira fájni most még mikor itt vagyok.
- Jó legyél kicsim..- tette le ő is a telefont.
A lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam. Ha bele gondoltam csak egy percre is, hogy hamarosan itt hagyom az itt megszokott életet már a sírás kapott el. Fura dolog de bújócskáztam a könnyekkel. Megpróbáltam elbújni előlük, de bármennyire próbáltam nem sikerült.
Zajokat hallottam ezért gyors felugrottam és egy mosollyal próbáltam nyugtázni magam, hogy az előbbi összeroppanásomnak még csak nyoma se legyen.
- Hát itt vagy? Kivel beszéltél az előbb? Mert mintha hangokat hallottam volna.- mondta Niall majd egy puszit nyomott arcom jobb oldalára.
- A dadus hívott, a hogylétem felől érdeklődött.Majd ennyi..- nem ez volt a legjobb pillanat, hogy tudassam vele hamarosan itt hagyom. Tudom, hogy ő abban hisz legalább is reménykedik, hogy itt maradok vele. De ez LEHETETLEN.
- Csodálatos lány vagy..- mondta ki hirtelenül.
- Komolyan így gondolod?-fordultam meghatódva felé. Az arcom még kicsit piros volt azonban hihette Niall ezt némi túlzásba vitt arcpirosítónak vagy egyéb másnak is.
- Igen. Olyan vagy számomra mint egy igazi álom és sohasem akarok felébredni belőle..- közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Néha úgy érzem mellette magamat mint a mesékbe, azonban a mi mesénk nem úgy fog végződni, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
- Mi lenne ha ma én vinnélek el valahova és nem te engem?
- Hova szeretnél menni?-érdeklődött.
- Szent Pál-székesegyház.. Ott kereszteltek meg, és Kathe is kiskoromba rengetegszer elvitt az esti misére. Valahogy megnyugvást jelent nekem ha ott lehetek. - ecseteltem.
- Akkor a mai úti cél is meg van.Pacsi! - emeltük fel mindketten a kezünket amit aztán egymáshoz értettünk. Talán több ő nekem mint a szerelmem, ő a legjobb barátom is egyben.
Rögtön készülődni kezdtem. Egy hosszú barack színű szoknyát vettem fel egy pánt nélküli mintás felsőrésszel amit az alsótól egy fekete övvel választottam el. A hajamat természetes, kibontva hagytam. Az arcomra pedig az alapsminknél kicsit többet kentem fel.
Kicsit később már el is indultunk az apátsághoz. Az én kérésemre gyalog, mivel szeretek sétálni. Főleg azt szeretem mikor Niall a kezét közelebb teszi hozzám és arra vár, hogy összekulcsoljam a sajátommal majd így sétálunk tovább. Most is így történt.
Nem volt túl messze a székesegyháu de azért olyan közel se. Végül is megpillantottuk ékes tornyát.
- Gyönyörű..- mondtam nagyot sóhajtva. - Mindig is arról álmodoztam, hogy ha valaha megházasodok az itt fog történni..
- Az álmaid valóra válhatnak. - mosolygott rám Niall. Majd a hatalmas ajtó felé vettük az irányt.
Belépve se változott a látványosság szépséges. Márványszobrok, mennyezetfreskók mindenhol. Néhol kripták ahol nemesebb embereket helyeztek végső nyugalomra.
Diana hercegnőt itt vette feleségül Károly herceg, nekik nem okozott sok boldogságot a házasság, ahogy a szüleimnek se, akik csak ugyan itt esküdtek meg.
Bármerre néztünk minden olyan különleges volt, nehéz volt belegondolni, hogy itt valaha tűzvész tombolt.
Sajnálatos módra a mai emberek nem törődnek az ilyen helyekkel, amikre tényleg büszke lehetne lenni..
Hirtelen egy furcsa gondolat futott át az agyamon mikor megláttam egy fekete reverendába lévő atyát aki éppen a gyóntató székhez ment.
- Niall, most kicsit magadra hagylak. - szorítottam meg a kezét , majd a pap után siettem. Úgy éreztem egy dolog segíthet már csak, ha megkapom az Isten bocsánatot.
- Dicsértessék a Jézus Krisztust! - vetettem keresztet mikor beléptem az apró doboz féleségű helyre, ahol a feláldozás történik.
- Mindörökké Ámen.- folytatta az atya. - Mond bűneidet gyermekem..
- Hagytam, hogy belém szeressen férfi, mikor tudtam nem lehet köztünk semmi. Csak játszottam az érzéseivel. És azt hiszem a végére én is beleszerettem, egy olyas valakit szeretek akit nem lenne szabad.. - soroltam fel ami a szívemet bántja.
- Nehéz dolog elereszteni valakit akit szeretsz, de ha nemes dolog érdekében teszed akkor az szép tett is tud lenni.. - szólt közbe Isten szolgája. Aki talán ráébresztett egy dologra. Niall boldogsága fontos számomra, és mellettem nem lenne meg neki.
Utána még meg volt a feláldozás és ilyenkor szokások dolgok majd eleresztett a megbocsátással együtt.
Kilépve onnan rögtön Niallel találtam szembe magam aki a hatalmas oltár előtt bámészkodott.
- Felmegyünk a kupola legmagasabb karzatára? Azt mondják gyönyörű onnan a kilátás. - kérdezte. Én csak bólintottam majd elindultunk. Rengeteg lépcső fokot kellett megmásznunk míg felértünk, de kijelenthetem megérte mivel a kilátás egyszerűen mesés volt. Bármerre néztél amerre a szem ellát nem tudtál csalódni benne.
Mellettünk még rengeteg turista is volt aki a látványban gyönyörködött, nekik szokatlan volt és bevallom nekem is. Eddig sohasem törődtem azzal, hogy mégis milyen helyre születtem. Londont mindig is csak annak a híres, felkapott városnak találtam és a belső gyönyörét eddig fel se fedeztem.
- Örülök, hogy elkísértél ide.. - köszöntem meg Niallernek mikor kiléptünk a székesegyház kapuján. - Gyere velem kicsit. - fogta meg a kezemet majd egy ajtóhoz kísért ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék ide helyezni én is egyet veled.. - mutatta fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondtam, mire ő a csak beleegyezően bólintott.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zárta kulccsal oda a lakatot majd felém fordult és én rögtön hozzá zárkóztatva magamat szorosan megöleltem. Hosszú ideig csak így álltunk majd mikor elengedett észre vette a szememből induló csordogáló könnycseppeket amiket minden szó nélkül a kezének egy érintésével letörölt onnan. Az érintése égetett és mégis megnyugtatott. Ő is érezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezze mi is a gondom inkább csak kézen fogva elindultunk vissza fele.
Otthon rögtön az ágyba dőltem, mivel kissé kifáradtam.
Aliz Friedrich: KöÖöÖöÖöszönöm:) Igen, valami rémlik, hogy volt ilyen a Best Summer.!-nél is. Nem hát, ösztönzés nélkül is ment és köszönöm a díjat:*
Sára Major: Köszönöm én meg annak örülök, hogy imádod az írásom^^ :*
Brigi Papp: Hihi:$ Köszönök mindent:* xXx
*Savannah*
Mi az amit mindig is utáltam? Ha a telefonom csörgésére ébredek. Niall még aranyosan szuszogott mellettem ezért próbáltam gyors felvenni, így őt megkímélni az ébredéstől.
- Savannah White. Kivel beszélek? -kérdeztem és még az ébredezés határán voltam.
-Katherine Doyle. A kisasszony emlékszik még rám? -hallottam meg azt a hangot ami mindig is jobb kedvre derített.
- Dadus.. - mondtam ki mosolyogva és már majdnem sírva is. Utoljára akkor hallottam felőle, mikor első nap ide érkeztem Niallhez.
Belebújtam a mamuszomba és kiosontam a szobából, hogy még véletlenül se ébresszem fel az álmodozót.
- Hogy érzed magad kicsim? -mit is mondhattam volna neki? Azt, hogy szerelmesen? Mert beleszerettem az unokaöccsébe. Vagy azt, hogy szomorúan? Mert tudom, hogy hamarosan itt kell hagynom Niallt.
- Jól. Csodás a nagy város belülről és Niall is nagyon kedves.
- Ennek örülök kincsem.. De beszélnünk kell. -utáltam meg hallani ezt a mondatot. Ilyenkor mindig megrémülök és el gondolkozok rajta mégis mi rosszat csináltam ami ilyen fontos lenne most. -A szüleid már korábban hazaérnek. Ezért neked is előbb kéne.
- Mégis mikor?
- Holnap után kora reggel. Élvezd ki az utolsó napodat holnap..- már majdnem a sírás fojtogatott mikor meghallottam. Semmi reagálás nem érkezett felőlem. - Jól vagy, Savannah? -kérdezgetett ennek hatására Kate.
- Rendben, akkor kiküldenéd értem a sofőrt majd? Sms-ben elküldeném a címet. Most pedig mennem kéne, szia..- próbáltam minél hamarabb lerendezni ezt az ügyet, így talán jelenleg nem fog annyira fájni most még mikor itt vagyok.
- Jó legyél kicsim..- tette le ő is a telefont.
A lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam. Ha bele gondoltam csak egy percre is, hogy hamarosan itt hagyom az itt megszokott életet már a sírás kapott el. Fura dolog de bújócskáztam a könnyekkel. Megpróbáltam elbújni előlük, de bármennyire próbáltam nem sikerült.
Zajokat hallottam ezért gyors felugrottam és egy mosollyal próbáltam nyugtázni magam, hogy az előbbi összeroppanásomnak még csak nyoma se legyen.
- Hát itt vagy? Kivel beszéltél az előbb? Mert mintha hangokat hallottam volna.- mondta Niall majd egy puszit nyomott arcom jobb oldalára.
- A dadus hívott, a hogylétem felől érdeklődött.Majd ennyi..- nem ez volt a legjobb pillanat, hogy tudassam vele hamarosan itt hagyom. Tudom, hogy ő abban hisz legalább is reménykedik, hogy itt maradok vele. De ez LEHETETLEN.
- Csodálatos lány vagy..- mondta ki hirtelenül.
- Komolyan így gondolod?-fordultam meghatódva felé. Az arcom még kicsit piros volt azonban hihette Niall ezt némi túlzásba vitt arcpirosítónak vagy egyéb másnak is.
- Igen. Olyan vagy számomra mint egy igazi álom és sohasem akarok felébredni belőle..- közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Néha úgy érzem mellette magamat mint a mesékbe, azonban a mi mesénk nem úgy fog végződni, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
- Mi lenne ha ma én vinnélek el valahova és nem te engem?
- Hova szeretnél menni?-érdeklődött.
- Szent Pál-székesegyház.. Ott kereszteltek meg, és Kathe is kiskoromba rengetegszer elvitt az esti misére. Valahogy megnyugvást jelent nekem ha ott lehetek. - ecseteltem.
- Akkor a mai úti cél is meg van.Pacsi! - emeltük fel mindketten a kezünket amit aztán egymáshoz értettünk. Talán több ő nekem mint a szerelmem, ő a legjobb barátom is egyben.
Rögtön készülődni kezdtem. Egy hosszú barack színű szoknyát vettem fel egy pánt nélküli mintás felsőrésszel amit az alsótól egy fekete övvel választottam el. A hajamat természetes, kibontva hagytam. Az arcomra pedig az alapsminknél kicsit többet kentem fel.
 |
Kicsit később már el is indultunk az apátsághoz. Az én kérésemre gyalog, mivel szeretek sétálni. Főleg azt szeretem mikor Niall a kezét közelebb teszi hozzám és arra vár, hogy összekulcsoljam a sajátommal majd így sétálunk tovább. Most is így történt.
Nem volt túl messze a székesegyháu de azért olyan közel se. Végül is megpillantottuk ékes tornyát.
- Gyönyörű..- mondtam nagyot sóhajtva. - Mindig is arról álmodoztam, hogy ha valaha megházasodok az itt fog történni..
- Az álmaid valóra válhatnak. - mosolygott rám Niall. Majd a hatalmas ajtó felé vettük az irányt.
Belépve se változott a látványosság szépséges. Márványszobrok, mennyezetfreskók mindenhol. Néhol kripták ahol nemesebb embereket helyeztek végső nyugalomra.
Diana hercegnőt itt vette feleségül Károly herceg, nekik nem okozott sok boldogságot a házasság, ahogy a szüleimnek se, akik csak ugyan itt esküdtek meg.
Bármerre néztünk minden olyan különleges volt, nehéz volt belegondolni, hogy itt valaha tűzvész tombolt.
Sajnálatos módra a mai emberek nem törődnek az ilyen helyekkel, amikre tényleg büszke lehetne lenni..
Hirtelen egy furcsa gondolat futott át az agyamon mikor megláttam egy fekete reverendába lévő atyát aki éppen a gyóntató székhez ment.
- Niall, most kicsit magadra hagylak. - szorítottam meg a kezét , majd a pap után siettem. Úgy éreztem egy dolog segíthet már csak, ha megkapom az Isten bocsánatot.
- Dicsértessék a Jézus Krisztust! - vetettem keresztet mikor beléptem az apró doboz féleségű helyre, ahol a feláldozás történik.
- Mindörökké Ámen.- folytatta az atya. - Mond bűneidet gyermekem..
- Hagytam, hogy belém szeressen férfi, mikor tudtam nem lehet köztünk semmi. Csak játszottam az érzéseivel. És azt hiszem a végére én is beleszerettem, egy olyas valakit szeretek akit nem lenne szabad.. - soroltam fel ami a szívemet bántja.
- Nehéz dolog elereszteni valakit akit szeretsz, de ha nemes dolog érdekében teszed akkor az szép tett is tud lenni.. - szólt közbe Isten szolgája. Aki talán ráébresztett egy dologra. Niall boldogsága fontos számomra, és mellettem nem lenne meg neki.
Utána még meg volt a feláldozás és ilyenkor szokások dolgok majd eleresztett a megbocsátással együtt.
Kilépve onnan rögtön Niallel találtam szembe magam aki a hatalmas oltár előtt bámészkodott.
- Felmegyünk a kupola legmagasabb karzatára? Azt mondják gyönyörű onnan a kilátás. - kérdezte. Én csak bólintottam majd elindultunk. Rengeteg lépcső fokot kellett megmásznunk míg felértünk, de kijelenthetem megérte mivel a kilátás egyszerűen mesés volt. Bármerre néztél amerre a szem ellát nem tudtál csalódni benne.
Mellettünk még rengeteg turista is volt aki a látványban gyönyörködött, nekik szokatlan volt és bevallom nekem is. Eddig sohasem törődtem azzal, hogy mégis milyen helyre születtem. Londont mindig is csak annak a híres, felkapott városnak találtam és a belső gyönyörét eddig fel se fedeztem.
- Örülök, hogy elkísértél ide.. - köszöntem meg Niallernek mikor kiléptünk a székesegyház kapuján. - Gyere velem kicsit. - fogta meg a kezemet majd egy ajtóhoz kísért ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék ide helyezni én is egyet veled.. - mutatta fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondtam, mire ő a csak beleegyezően bólintott.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zárta kulccsal oda a lakatot majd felém fordult és én rögtön hozzá zárkóztatva magamat szorosan megöleltem. Hosszú ideig csak így álltunk majd mikor elengedett észre vette a szememből induló csordogáló könnycseppeket amiket minden szó nélkül a kezének egy érintésével letörölt onnan. Az érintése égetett és mégis megnyugtatott. Ő is érezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezze mi is a gondom inkább csak kézen fogva elindultunk vissza fele.
Otthon rögtön az ágyba dőltem, mivel kissé kifáradtam.
- Elhiszem, hogy kényelmes ott, de nem megyünk le kicsit ide? Meghívlak egy turmixra.- ajánlotta fel.
- Túlságosan is csábító az ajánlatod.- mosolyodtam el. Majd fogtam a táskám és elindultunk. A ház közelében lévő kávézóhoz mentünk ahol mindketten rendeltünk magunknak amit szeretnénk. én egy epres turmix mellett döntöttem.
- Valamelyik nap elmehetnénk Párizsba. Meg valahova bulizni, a London Eya-hoz is visszamehetnénk.- sorolta fel a minél több tervet amit még velem akar átélni. De ezt nem lehet egy holnapi utolsó napba mind belesűríteni és nem bírtam ezt szó nélkül hagyni. Letettem a kezemből az italt majd igyekeztem elkezdeni a mondandómat.
- Holnap leszünk utoljára együtt..- hadartam el gyorsan. Láttam az arcán egy fajta szomorúságot és csalódottságot is.
- Miért mi velünk történik mindez? Mit ártottunk mi, hogy nem lehetünk boldogok együtt?- kérdezte azonban egyikünk se kapott választ rá. Talán némán el kéne fogadnunk a fájdalmat és minden erőnket összeszedni, hogy letöröljük könnyeinket és tovább léphessünk..
- Lehet az lenne a legjobb ha lezárnánk magunkban és tovább lépnénk rajta..-mondtam ki végül.
- Érzem, mi még nem veszíthetjük el egymást, nekünk még dolgunk van egymással, és ez nem a vége. Ez nem egy búcsú, még nem búcsúzhatsz el, érted? Tudod, mi ez? Ez csupán egy hosszú kirándulás, ahová már sajnos nem vihetsz magaddal, sajnos már nem férek fel a buszra. És amikor vége, "hazajössz", te nem változol semmit, és ugyan ott folytatódik majd minden, ahol most befejődik. Így lesz, ugye, megígéred?- nézett rám égszínkék szemeivel és mindeközben kezemet szorongatta.
- Hiányozni fognak a melléd fekvős, hozzád bújós pillanatok. Hiányozni fog ahogy nézel. Hiányozni, hogy hozzám érj, magadhoz húzz. Hiányozni fog az ölelésed, a csókod. De leginkább te fogsz hiányozni, és az aki én voltam melletted..
- Savannah, te is nekem. Nagyon.. De te is tudod a szerelemnek ára van. És ha az az ára, hogy várnom kell rád, hogy újra vissza gyere, akkor megteszem. Mert szeretlek..- mondta ki végül a bűvös szót. Akkor jöttem rá, hogy figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne szeressen belém és így megóvtam volna megannyi bajtól amit én okoztam eddig és fogok is még neki..
- Túlságosan is csábító az ajánlatod.- mosolyodtam el. Majd fogtam a táskám és elindultunk. A ház közelében lévő kávézóhoz mentünk ahol mindketten rendeltünk magunknak amit szeretnénk. én egy epres turmix mellett döntöttem.
- Valamelyik nap elmehetnénk Párizsba. Meg valahova bulizni, a London Eya-hoz is visszamehetnénk.- sorolta fel a minél több tervet amit még velem akar átélni. De ezt nem lehet egy holnapi utolsó napba mind belesűríteni és nem bírtam ezt szó nélkül hagyni. Letettem a kezemből az italt majd igyekeztem elkezdeni a mondandómat.
 | ||||||||
- Miért mi velünk történik mindez? Mit ártottunk mi, hogy nem lehetünk boldogok együtt?- kérdezte azonban egyikünk se kapott választ rá. Talán némán el kéne fogadnunk a fájdalmat és minden erőnket összeszedni, hogy letöröljük könnyeinket és tovább léphessünk..
- Lehet az lenne a legjobb ha lezárnánk magunkban és tovább lépnénk rajta..-mondtam ki végül.
- Érzem, mi még nem veszíthetjük el egymást, nekünk még dolgunk van egymással, és ez nem a vége. Ez nem egy búcsú, még nem búcsúzhatsz el, érted? Tudod, mi ez? Ez csupán egy hosszú kirándulás, ahová már sajnos nem vihetsz magaddal, sajnos már nem férek fel a buszra. És amikor vége, "hazajössz", te nem változol semmit, és ugyan ott folytatódik majd minden, ahol most befejődik. Így lesz, ugye, megígéred?- nézett rám égszínkék szemeivel és mindeközben kezemet szorongatta.
- Hiányozni fognak a melléd fekvős, hozzád bújós pillanatok. Hiányozni fog ahogy nézel. Hiányozni, hogy hozzám érj, magadhoz húzz. Hiányozni fog az ölelésed, a csókod. De leginkább te fogsz hiányozni, és az aki én voltam melletted..
- Savannah, te is nekem. Nagyon.. De te is tudod a szerelemnek ára van. És ha az az ára, hogy várnom kell rád, hogy újra vissza gyere, akkor megteszem. Mert szeretlek..- mondta ki végül a bűvös szót. Akkor jöttem rá, hogy figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne szeressen belém és így megóvtam volna megannyi bajtól amit én okoztam eddig és fogok is még neki..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)