19.rész- Felejts el!

Sajnálom, hogy ennyire lemaradtam de az időm véges, és ezt eddig nem sikerült becsúsztatni. Köszönöm a kommenteket amik ezelőtt érkeztek!:)

Savannah*
- Olivier! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Valaki segítsen már! Kérem! - folytattam a kiabálást bömbölve, mikor azt vettem észre, hogy a vőlegényem esik össze, szájából és felső mellkasából ömlik a vér.
A segítség rögtön érkezett is, nem ismertem túlságosan az urat, de ha jól tudom régen orvosnak tanult.
A mentőt és persze a rendőrséget rögtön kihívták. Hiába való lett volna a lövöldöző után szaladni, mire kiértek az emberek, hogy megnézzék ki volt az, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el..
- Savannah.. - szólt fuldokolva hozzám Olivier.
- Kérlek, most ne beszélj. Próbálj meg erős lenni, és tarts ki, mindjárt jön a segítség.. - kértem szipogva.
- Szere-szeretlek.. - nyöszörögte ki. - Köszö-köszönöm, hogy, ve-velem voltál. Minden ál-álmom az volt, hogy valaha meg-megszeress. Hogy úgy- úgy nézz rám, mint egy igazi férfira.. - megérintettek a szavai.
Az utolsó napokba jöttem rá mindarról, amit éppen mondott. És bátortalanul, de ki tudtam volna jelenteni abban a pillanatban neki, hogy szeretem, úgy ahogy ő akarja.
- Ne hagyj itt kérlek.. - nyomtam tüzes homlokára egy csókot, ahol a rúzs nyoma ott maradt.
A hideg kirázott és rettentően remegtem, féltem attól, hogy elveszítem.
Berohantak a mentősök és egy hordárra fektették, amit a mentő autóba helyeztek. Vele akartam menni, azonban a szüleim nem engedték, úgy gondolták nekem most le kell nyugodnom és az ott nem fog sikerülni.
Tehát a saját autónkkal mentünk a kórházba.
Nem szóltam egy szót se. Az arcomon a sminkem elkenődött, szörnyen néztem ki. Azonban egyáltalán nem érdekelt.
- Hogy van? - rohantam oda a kórterem előtt álló szüleihez.
- Műtik. - válaszolt ridegen az anyja. Úgy éreztem, mintha engem okolt volna a történtek miatt.
Körmömet rágva, szorongva vártam az orvost, hogy kijöjjön és közölje milyen állapotban van Olivier.
- Kérsz kávét? - szólt hozzám apa.
- Nem, köszönöm. - utasítottam el. Azonban felpattantam és elindultam le a földszintre. Onnan pedig a kórház melletti kápolnába ahol az ajtón belépve rögtön a hatalmas Jézus szoborral találtam szembe magam.
Letérdeltem az oltár elé, majd az Istenhez szóltam..
- Kérlek Istenem, mentsd meg Oliviert! Ne szólítsd magadhoz könyörgöm. Inkább engem! Ő nem tehet semmiről.. - a fejembe beugrott egy kép ami a nagy rohanásba elfelejtődött. Az, hogy láttam Niallt az esküvőn. Tovább fohászkodva folytattam az imámat. -És kérlek add, hogy Niallnek semmi köze ne legyen az esethez. Ez a két férfi akinek az életét én tettem tönkre. Rajtam állj bosszút ezért, és ne rajtuk. - megint csak sírva fakadtam, majd keresztet vetettem és kibattyogtam a templomból.
- Kincsem, gyere haza megyünk aludni, rád férne egy kis pihenés. - futottam össze anyával.
- Nem akarok.. - motyogtam.
- Hidd el, ez lenne a legjobb.
- Rendben. - egyeztem bele. - De előtte beszeretnék menni Olivierhez. - jelentettem ki.
- Esélytelen.. Talán holnap mikor visszajövünk. - szomorúan hajtottam le a fejem, majd elindultunk a kocsihoz.
- Itt alszok veled, mint kiskorodban, jó? - mondta Kathe mikor a szobámban voltunk.
- Egyedül szeretnék lenni. Szükségem van egy kis magányra..
- Ha ezt akarod, hát legyen. - már csak az ajtó zárását hallottam.
Bele néztem a tükörbe. Az esküvői ruhám véres volt és néhol szakadt. Nem így képzeltem el azt a napot.
A kezemmel megérintettem a képet ami elém tárult.
Miért nem engem lőttek le? Miért nem én fekszem ott a kórházba?
Egy hangos csattanást hallottam, majd még egyet. Kavicsok voltak, amiket valaki dobált fel.
Kimentem az erkélyre megnézni ki az. Niall volt.
Nem tudtam mit csináljak. Bevágjak most azonnal az erkély ajtót vagy menjek le hozzá.
Az utóbbit választottam. Leosontam nesztelenül a lépcsőn, majd a bejárati ajtót kinyitva oda futottam hozzá.
- Mit keresel itt?
- Hozzád jöttem. Gondoltam szükséged van rám. - válaszolta.
- Nincs nekem szükségem senki másra csak Olivier meggyógyulására, de azért köszönöm. - indultam vissza.
- Te is tudod, hogy ez nem így van. Szükséged van rám. Egyedül én vagyok képes megvigasztalni téged.
- Nincs szükségem semmi vigasztalásra.
A fejét rázta hevesen, majd egyre csak közeledett felém.
Mit akar? Mire készül?! Kérdések cikáztak át a fejemen.
Kezét arcom két oldalára helyezte majd ajkait enyémre ragasztotta.
Nem voltam szép.. Sőt egyáltalán nem. Szörnyen néztem ki. Alapjáratból se vagyok egy gyönyörűség, de most még annyira sem mint átlagosan. Pedig azt mondják egy nő az esküvője napján a legszebb.
Egyre csak vadabban csókolt, majd felkapott az ölébe.
Magam alatt voltam, így nem szóltam semmit se, hagytam. Jól esett egy kis törődés, bármennyire is tagadtam.
Kezét combomra helyezte majd ölébe vett és így kezdett el velem sétálni miközben végig csókolt.
A házunk mögötti régi pajtához vitt. Mindig leakartuk bontani, azonban sose engedtem mivel kiskoromban szinte itt nőttem fel ebbe a kis helyiségbe.
Egy üres pajta amibe csak széna és szalma semmi állat, se semmi.. Anno még pár ló tartózkodott itt, de ez is már múlt idő.
Lehelyezett szépen a szalmába majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Egyre csak vadabbul.
Minden egyes érintésével mintha azt sugallta volna, hogy "szeretlek".
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém!- ugrott gyors fel.
A fejembe ezeregy gondolat futott át, azt akartam, hogy ezek mind elmúljanak. Felálltam majd Niallhez léptem és az ingét kezdtem kigombolgatni, mire meglepődön nézett felém.
- Biztos akarod? - kérdezett még, azonban én válasz helyett megcsókoltam. Szorosan magához húzott majd ruhámat kezdte vállamról lehúzni. Féktelen egy éj volt..
Mondhatni nászéjszakának, azonban nem azzal akivel eredetileg meg volt tervezve.
Már pirkadott a nap, mikor minden letisztázódott bennem, mégis mi történt velem.
- Niall, beszélnünk kell.
- Mondjad csak drágám. - majd fordult felém egyre közelebb. Azonban én hátra hökkentem.
- Nekem vőlegényem van, aki éppen kórházba van és haldoklik. Én pedig így viselkedek. Miféle ember vagyok? - tettem fel a kérdést.
- Olyan, aki sosem lesz képes elfelejteni engem.. - adta a választ.
- Nem igaz. Képes voltam rá.
- Ez tegnap nem így látszott. Valld be, hogy nem bántad meg. - kacsintott rám, mire beugrott egy kép.
- Te is ott voltál. Ott voltál a sorok között mikor.. mikor a lövés volt. Majd hirtelen eltűntél, mire visszanéztem. Niall, mondd, hogy nem te voltál..  - néztem rá rémülten és egyre csak hátráltam.
- Savannah, az nem úgy volt ahogy gondolod, mert.. - kezdett bele azonban nem hagytam, hogy befejezze.
- Egy szörnyeteg vagy! Hogy lehettél erre képes?! Soha többé nem akarok hallani rólad! - fakadtam ki, majd elszaladtam. Soha többé nem akartam látni az arcát annak, aki ezt tette velem..

18.rész- Elátkozott esküvő..

Anita Bíró: Köszönöm!:)
Sára Major: Sziia! Bejelöltelek. Köszönöm.:) 
Aliz Friedrich: Liebe Aliz! Macht nichts. Danke schön.:*
Barbi: Köszönöm!:*

*Pár héttel később*

*Savannah*

- Savannah, gyere már még el kell próbálni az esküvőt! Nincs sok idő, holnap esküvő és még tömérdek dolgunk van. - szólt oda hozzám anyja barátnője, Amanda, az esküvő tervező. A Szent Pál székesegyháznál voltunk és épp a bevonulást próbáltuk el.
Jellemzően apa, itt se ért rám, ezért a próbán más helyettesítette. Csodás érzés lenne azt átélni, hogy majd a saját egyetlen lányának az esküvőjén való megjelenését is lemondaná, valami üzleti dolog végett..
Szépen lassan sétáltunk be, ahogy oldalra néztem már odaképzeltem a népes meghívottakat, a feldíszített templomot, mindent.. mintha ez nem is egy próba lenne. A szívem gyorsabban vert, a levegőt is szaporábban vettem, sikítani tudtam volna, azonban nem sikerült. Minden elsötétült és összecsuklottak a lábaim.
- Drágám, jól vagy? - szaladt oda hozzám Olivier, a vőlegényem aki megfogott és leültetett egy székre.
- Igen. Este nem tudtam aludni, biztos azért volt.. - adtam indokot.
- Szeretnék kérdezni valamit, aminél megkérnélek, hogy őszintén válaszolj.. - nézett rám elbűvölő fekete gomb szemeivel. - Biztos, hogy hozzám akarsz jönni holnap? Nem akarom, hogy később megbánd, tehát ha meggondoltad magadat azt kérlek mond meg és elhalasszuk az egész cirkuszt.. - a gondolataim utat törtek maguknak akaratlanul is. Niall jutott eszembe, aki arra kért, hogy legyek vele. Itt lenne az alkalom, hogy azt mondtam köszönöm, élek a lehetőséggel, amit ajánlottál. Azonban a másik pillanatba már az szikrázott az emlékezetembe, hogy Olivier mindig is milyen jó volt hozzám. Egy kedves, okos férfi aki nem mellesleg nem is néz ki rosszul. sőt.. Azonban én ezt soha nem vettem észre, és erre most jöttem rá. Egy csodálatos ember volt itt mellettem, és egy érzés futotta át a lelkemet ami futótűzként terjedt.
- Igen, hozzád akarok menni. - mondtam ki teljes őszinteséggel, mivel így éreztem éppen akkor. - Szeretném melletted megtalálni a boldogságot. - az ajkaimat az övéire tapasztottam. Forrón és tüzesen csókolt, hazudnék ha azt mondanám nem élveztem.
Elhatároztam megadom neki az esélyt, hogy megszeressem, kinyitom előtte a szívem ami eddig csukva volt.
A próbát elhalasztottuk azzal a hittel, hogy minden menni fog.
Amandával még elmentünk leellenőrizni a tortát, illetve az esküvői ruhát, amit haza is vittem. Amy a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a ruhára, aminek semmi baja nem eshet.
Gyönyörű, csipkés, selyem darab volt, ami hatalmas uszállyal ékeskedett. Álmomban sem tudtam volna szebbet elképzelni.
A szekrényembe helyeztem egy fogasra függesztve.
Késő este volt, azonban nem tudtam aludni. Elő vettem a ruhát amit a fogassal együtt elém tartottam majd bele néztem a tükörbe.
Egy pillanatra egy másik képet láttam magam előtt.  A ruha színe feketévé vált a tükörbe, azonban a másik pillanatra visszaváltozott.
- Úr isten.. - ültem le az ágyra egy nagy lélegzettel. Megrémültem a képtől ami vissza tekintett. Azonban felfogtam ezt annak, hogy beképzeltem mivel nagyon fáradt illetve izgatott is vagyok a holnapi nap miatt. Amúgy is a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéke..
Visszatettem a ruhadarabot a szekrénybe, majd az éjjeli szekrényemre pillantottam.
Ott hevert rajta egy boríték, ami eddig még nem volt ott.
Egy levél volt ami Írországból lett címezve még 2010-be.
- Ez lehet az a titokzatos levél amit Niall küldött nekem, de sohasem kaptam meg.. - állapítottam meg. Miért pont most? Miért pont ma döntött valaki úgy, hogy kézbesíti nekem?
Felbontottam majd olvasni kezdtem.

Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már  nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
                                                                                                  Ezer csók: Niall

- Ezer csók: Niall.. - ismételtem meg az utolsó sort. Majd újra és újra elolvastam előröl a levelet, addig amíg szinte szóról, szóra meg is tanultam.
Eszembe jutott minden vele eltöltött emlék. Az együtt töltött napok, éjszakák, kalandok, beszélgetések. Ő tanított meg szinte élni, ő ugrasztott ki a minden napjaimból és tanította meg, hogyan kell nemet mondani.
Néha nem csak a szomorú emlékek teszik szomorúvá az embert. Hanem a legjobbak is amiről tudjuk soha nem fogjuk újra átélni őket.
Fogtam egy papírt és tollat és elkezdtem írni egy válaszlevelet.

Drága Niall,
Tudom, hogy későn válaszolok, azonban jobb most mint soha. Olvastam a leveledet. Nem volt szükséges bár milyenféle dologra, hogy megmutasd, mivel én már rég tudtam, hogy milyen csodálatos ember vagy. Büszke vagyok rád, hogy képes voltál tovább lépni illetve kialakítani egy másik életet. 
Örülök, hogy megismerhettelek és szerethettelek. Soha nem foglak elfelejteni. Örökre ott leszek, ha akarom ha nem. Te egy tetoválás vagy nekem, ott belül..
Soha nem felejtem el mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges ami örökre megmarad az emlékezetemben. Emlékszel a kávézóba voltunk éppen? Talán a szemeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod, bármi is volt, magával ragadott és megigézett. Az életem egyik legfontosabb részévé váltál. Beléptél az életembe és nyomott hagytál a szívembe, és már sosem voltam olyan, mint azelőtt.
Köszönöm, hogy velem voltál, szerettél és tanítottál. Életem egyik legszebb időszakát veled éltem át.
Azonban nekünk véglek vége. Holnap összekötöm az életem egy férfival. Aki nem te vagy.. Ironikus az élettől, hogy mindig is veled képzeltem el a nagy napomat. Azt hiszem kezdem megszeretni Oliviert, azonban nem úgy mint téged, hanem máshogyan de nem fogom ezt most ragozni. Sok sikert az élethez és remélem sikerült megtalálnod a boldogságot.
                                                                 Ezerszer: Savannah

A számat bekentem tűz vörös rúzzsal aminek aztán nyomát hagytam a levélen, amit egy borítékba csúsztattam.
Majd lehajtottam a fejemet a párnámra és álomba szenderültem..
- Kicsim, jó reggelt. Ébredj fel szépen. - ébresztgetett Katherine.
Kinyújtottam a két kezemet majd felültem az ágyra. Az ölembe helyezte a magával felhozott kis reggelis tálcát. Megreggeliztem majd szorgosan el is kellett kezdenem készülődni.
Azonban gyors még leszaladtam és megkerestem a sofőrünket Bent.
- Megkérhetnélek valamire? Elvinnéd nekem ezt a levelet a postára feladni? - nyomtam a kezébe a tegnap írott papírost.
- Igen, kisasszony. - válaszolta.
- Köszönöm szépen. - mondtam mosolyogva majd visszarohantam a szobámba.
- Készen állsz? - nézett rám a dadám.
- Teljes mértékben. - adtam választ.
- Ott a ruha, vedd fel szépen én nekem van egy kis elvégeznivaló munkám még. - utasított mire elkezdtem öltözni. Belebújtattam lábaimat majd felhúztam szépen lassan, hogy bármi baja ne legyen, hátul a cipzárt pedig gyengéden húztam fel.
Valaki kopogott gondoltam Kathe az, ezért nemes egyszerűséggel mondtam, hogy bejöhet.
Az ajtó felé fordultam, és azonban ott Olivier állt ott.
Hangosan sikítottam fel. Az esküvő előtt nem jó jelt jelent az ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt.
- Mi az Sav.. - kezdett bele Katherine aki a hangos sikítás hallatán rohant fel hozzám. Azonban rögtön rájött mikor az ajtóban állót észrevette. - Ugyan, uram. Legyen szíves most innen eltávozni. A kisasszonnyal rengeteg dolgunk van. Lesz elég idege gyönyörködni még benne. - parancsolt rá mire teljesítette a kérését.
- Te meg ne szomorkodj hanem inkább kezdjük el a hajadat megcsinálni. Ülj bele a székbe. - elsőnek kifésülte aranyszőke hajkoronámat, majd kis fürtöket befogva begöndörítette és végül kontyba felhelyezte.
A sminkelés következett. Mindig is szerettem mikor a kis pamut pamaccsal az arcomat simítgatta. Rendkívülien csikis vagyok, ezért ilyenkor általában végig fülig ér a szám a kuncogástól.

- Gyönyörű vagy. - mondta végül mosolyogva.

- Köszönöm. Köszönök mindent. - válaszoltam.

- Valami baj van? - kérdezte aggodalmasan.

- Félek, hogy valami baj lesz..

- Kincsem most ezt azért mert az uraság meglátta a ruhádat? Az csupán egy ostoba népi hagyomány, amit régen találtak ki. Nem jelent az semmit se. - mondta majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Ennek örülök akkor. - amit kimondtam mint egy villámcsapásként hallottam meg egy hangot, olyat mintha valami elszakadt volna. - A ruhám! - kiáltottam fel mikor észrevettem, hogy a varrat felül elengedett egy helyen. 

Legszívesebben elsírtam volna magamat, azonban tudtam nem szabad mivel a sminkem elmosódott volna. Nem szükséges még az is.

Kathe elszaladt tűért és cérnáért majd megpróbálta rendbe hozni amit még lehetett.

Valahogy úgy éreztem mintha Isten megakart volna akadályozni az esküvővel kapcsolatban.

Kora délután már ballagtam le a házunk elé ahol vártam az esküvői hintót ami azonban a városban kialakuló hatalmas dugó hatására később érkezett mint amikor kellett volna. Így sietni kellett, nehogy lekéssem a saját esküvőmet.

A harangozásra sikerült odaérni szerencsére. Apa már idegesen kint állt a templom előtt. Odasiettem hozzá és megöleltem. Majd nem volt sok időm magyarázkodni, hogy miért ilyen későn értem ide, mivel nyíltak az ajtók és megszólalt a bevonuló zene.

Minden ugyan olyan volt mint a próbán elképzeltem. Bármerre néztem emberek ültek akiknek a többségéről azt se tudtam ki.

Mögöttem a koszorúslányok ballagtak akik az uszályomat is tartották.

Úgy éreztem, ennek az egész elátkozott napnak vége, és nem történhet már semmi ami megakadályozna abba, hogy ma Olivier Roberts vezetéknevét viseljem. 

Végül odaértem Olivier mellé, akivel egymásra mosolyogtunk. Tudtunk, hogy ez egy meghatározó pillanat az életünkben.

A szertartás eleje mind rendben történt. Már a torkomon volt, hogy kimondhassam azt, hogy igen, ígérem,hogy kitartok jóban- rosszban, egészségben- betegségben, szegénységben- gazdagságban Olivier mellett, mikor az atya még máshogyan fordult az emberek közé:

- Ha van valaki aki ennek a házasságkötésnek ellenzője lenne, az mondja most vagy hallgasson örökre! - mondta  a pap. A vendégek felé néztem ahonnan pont kiszúrtam valakit. Ott volt Niall is, csak egy pillanatra láttam mivel eltűnt azonban biztos voltam benne, hogy ő volt az.

Majd nem is volt több időm oda figyelni, mivel csak egy hangos durranást hallottam. Egy golyó volt, ami erősen száguldott felénk. Megéreztem a halál illatát már, mikor azonban Olivier elém lépett így megmentette az életemet. Azonban az élet hozzá már lehet nem is volt ilyen kegyes..

17.rész- Soha többé..

Nagyon sajnálom a késedelmem, és azt, hogy mindig itt nyavalygok nektek. Lenne egy ötletem. Ha küldetek nekem facebook linket, akkor bejelölnélek titeket és mindig szólnék az adott rész kitételénél, hogy ne kelljen állandóan várni.
Brigi Papp: Köszönöm!:*
Sára Major: Semmi baj. Végül csak össze jött. Nincs mit köszönni neked, én nekem lenne és van is:*

*Két hét múlva*
*Savannah*
- Örülök, hogy eljössz velem. - mondta Savannah az autóba. Mostanában rengeteget beszéltünk, de találkozásra azóta mióta elmentem hozzá nem tettünk rá szert.
Megegyeztünk, hogy barátok leszünk és elég jól is megy. Eleinte féltem mi lesz, de mára rájöttem, hogy elég jól megy nekünk ez is.
- Kíváncsi vagyok, hova megyünk. - mosolygott rám amit viszonoztam a kormány mögött.
- Itt vagyunk. - húztam be a kézi féket és álltunk meg egy üresebb területen. - Gyere. - intettem felé mire követett.
Sétáltunk egy kicsit mire elértünk a látogatást képző helyre.
- Ennek a háznak a lakóit földön futóvá tette a Temze elöntése. - mutattam egy éppen épülő házra.
- Te építed újra?
- Hát nem én egyedül. Remek csapat áll mögöttem. - mosolyogtam hálásan a dolgozókra gondolva.
- Kezdek szorongani.
- Mégis miért? - néztem rá furcsállóan.
- Kezdem azt hinni, hogy túl jó ember vagy.. - fogta meg a kezemet és kulcsolta össze az övével.
- Nem vagyok jó ember. - ellenkeztem.
- Persze, tényleg nem. Titokban házakat építesz jótékonyságból. De tényleg nem vagy jó ember. - ironizált Niall. - Megölelhetlek? - kérdezte meg félve.
- Persze. Barátok vagyunk. A barátok között szerintem az ölelés egy természetes dolog. - adtam a választ majd karjai közé is zárt.
El is felejtettem milyen érzés így lenni.
Ő neki köszönhetem az első szerelmet, amit éreztem és egyenlő volt egy álmodással. Mindig is szebb lesz a többinél és azt hiszem mind halálomig el fog kísérni. Hogy igazából mi is az az első szerelem? Néhány félénk vallomás, boldog hű szemvillanás, féltve őrzött érzelem amit meg fűszerez a nyíló könnycsepp a semmiért azonban máskor mosoly villan hirtelen.
Igazából a szerelem az amikor napok múlva avagy hónapok, évekkel később is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséges rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor meglátod egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz betelni vele. Mikor állandóan ő jár a fejedben..
- Annyi mondani valóm van, de nem tudom hol kezdjem el..
- Próbálkozz meg vele. - simítottam végig sima, puha arcán.
Hideg kezemet felmelegítette bársonyos meleg, orcája.
- Mi történt velünk? - kérdezte és kulcsolta össze kezeinket.
- Ezt, hogy érted?
- Miért hagytuk el egymást? Mindketten azt ígértük, hogy örökké.. Hát mégis mi lett velünk?
- Ezt hozta az élet. - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen velem? Olyan más, nem olyan mint régen..
- Niall. Eltelt 3 év. Ez alatt az idő alatt felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki nem tudja mit akar az élettől. - közöltem vele a tényt.
- Miért? Mégis mit akarsz? Megosztod velem is?
- Szeretnék segíteni az embereken, akiknek szükségük van rá. - elgondolkodtam, azonban más nem jutott eszembe.
- A legtöbb lány arról álmodozik, hogy családot alapítson. Neked már meg van a herceged már csak gyerekek kellenek, nem? - néha elgondolkozok mire jó ez neki? Ezzel megbántani akar vagy csak csupán észre se veszi, hogy mennyire fáj mikor erről beszél?
- Nem akarok gyerekeket. Régen akartam, azonban azóta megváltoztak a dolgok. - mosolyogtam rá, és megpróbáltam témát terelni.
A gyerekvállalás nekem egy szerelem gyümölcsét jelenti.
Eső csepergést észleltem a rám érkező szemcséknek köszönhetően. A cseppek egyre csak gyarapodtak, gyorsabban és gyorsabban hulltak.
A kocsival messzebb parkoltunk le ezért a ház már egy kisebb felépült részlegébe menekültünk.
Londonba van ez a varázslatos dolog. Az eső minden egyes cseppje, olyan mint egy egy gyöngyszem. Azonban mikor a földdel érintkezik még kisebb részecskére hullik. A még be nem épített ablak elé álltam.
Figyeltem a természet csodáit. Mint egy kisgyerek avagy mint egy valaki aki nem rég kapta visszalátását és most látná először.
- Valami baj van? - lopózott a hátam mögé Niall.
- Elszoktam az esőtől. Vagyis attól, hogy ilyen gyakori. És hogy ilyen szép. Svájcba olyan más volt mint itt. - meséltem és egy könnycsepp hullott ki a szememből.
- Honvágyad van? Vissza akarsz térni és újra a németül beszélni? Elfelejteni megint az angol szép anyanyelved? - azt hiszem nem akarta még maga se kimondani, hogy vissza akarok -e menni.
- Nem. Én sohasem akartam elmenni innen. Svájc valóban varázslatos hely. Azonban nekem mindig is hiányzott ez alatt a 3 év alatt Anglia. Rettenetesen. Az itteni szokások, az itteni helyek és ízek..
- Akkor miért mentél el innen? Savannah, miért? - állított a kérdés elé. Vissza emlékeztem a múltra.
- Apám bentlakásos iskolába küldött oda, csak mert veled akartam menni azon a bizonyos napon mikor az sms-t küldted. - Niall lefagyott és sápítozva, sétálgatott körül körül a kis helységbe.
- Te komolyan velem akartál jönni? Ott hagytad volna a családod? Képes lettél volna ekkora idiótaságra? - fordult felém végül.
- Igen. Te tanítottad, hogy harcoljak azért amit szeretek és legyek képes nemet mondani.
- Ha ezt tudom lehet minden más lett volna. De akkor miért nem válaszoltál a levelemre amit küldtem? - azt hiszem itt nekem kerekedett ki a szemem.
- Milyen levél? Nekem nem küldtél semmilyen levelet..
- De. Visszajöttem Írországba és innen volt címezve egy. Vártam a válaszod azonban sosem jött.
- Pár nappal később már elhagytam Angliát miután te is elmentél. A szüleim pedig semmi levelet nem küldtek utánam, sőt még nem is említették.
- Kezd összeállni a kép. - mondta sóhajtozva.
- Nehéz bele gondolni. Hogy valakinek meg van egy normális élete, amit egy természeti katasztrófa képes tönkre tenni és mindent előröl kell kezdeniük. Amit eddig felépítettek szinte mint romokba hulltak.. - néztem rá az épülő falakra.
- Igazad van. Borzalmas. Szörnyű mikor a dolgok jól alakulnak, és egy apró hiba miatt mindent a kezdetéről kell kezdeni. Azonban még szörnyűbb ha nincs ennek már lehetőség. - a nézéséből és az utalásaiból rájöttem mégis mire érti mind ezt.
- Niall, fogd fel vőlegényem van. Nekünk már nincs közös jövőnk sem jelenünk! Csak múltunk. Ami nagyon szép volt igaz, de vége. Kérlek, értsd meg. - fakadtam sírva majd rohantam ki a kocsiig. Ott ültem egy kicsit.
Vártam, hogy jöjjön, hogy haza vigyem, de nem tette meg. Ezért elindultam haza felé.
A szememet törölgettem a könnyek végett ezért a sminkem nagy java is elfolyt. Olyan szörnyen éreztem magamat. Mikor betoppantam a házba, rögtön anyámmal találtam szembe magam.
- Azt hittem te más vagy és azt akarod, hogy boldog legyek. De tévedtem te is ugyan olyan vagy mint apa. Mért nem voltál képes odaadni Niall levelét? Mond miért, nem?! - ordítottam rá. Az arcán lévő mosoly egyszerre fagyott le onnan. Nem jutott szóhoz, igaz nem is nagyon hagytam neki időt, mivel felrohantam a szobámba.
A szobám ajtaját kulcsra zártam, majd az ágyra dőltem a fejemre pedig egy párnát helyeztem, hogy ne halljak semmi zajt.
Miért pont most bukkan fel újra az életembe? Miért nem tudott előbb megkeresni?
Első látásra megmozdított bennem valamit. Azonban ennek végett kell vetnem.
- Sajnálom Niall, de soha többé nem láthatlak.. - suttogtam halkan.

16. rész- A múlt rejt..

Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem. Nem akartam ezt, de így alakult. Nem akarlak titeket a problémáimmal övezni, ezért nem is fogom ezt tenni.. Remélem elnézitek tőlem..

Aliz Friedrich: Köszönöm Aliz!:*
Sára Major: Néha Harry drága is mondhat okosat:) Köszii:*
Brigi Papp: Köszönöm:*

*Niall*
Gondoltam kipróbálom a lányok módszerét, akkor ha kikosarazza őket egy srác avagy szakításnál. A fagyit majszolást. Őszintén? Nem vállt be, szinte csak az agyfagyás kerülgetett végette.
És minden egyes kanálnál eszembe jutott az a mondat mikor Savannah bemutatta a vőlegényét, aki nem én vagyok.. Utána rettentő kínos pillanatok folytak le. Végül egy kifogással, mi szerint csak beköszöntem, leléptem. Mit kellett volna csinálnom? Ott állnom és néznem a leendő ifjú párt?
Nem ment. A szívem rettenetesen fájt közbe. Legszívesebben képen töröltem volna az előttem álló hapekot.
Tehát erre vágyott? Egy maskarába öltött úri férfira?
Mire másnap a fagyis vödör és kiürült semmi más gyógymódszerem nem volt. Épp nyúltam a kanálért, hogy az utolsó falatot ki kanalazzam mikor valaki hangosan kopogtatni kezdett.
Szép lassan sétáltam el az ajtóig. Majd gondolkodtam rajta kinyissam -e. Nem éppen voltam egy nagy vendéglátós kedvembe, de végül a kulcsot elforgattam a zárba.
A nyitódó ajtó előtt a csurig ázott Savannah. Azt hittem szellemet látok.
- Bejöhetnék? - kérdezte vacogva, mire betessékeltem. - Remélem nem zavarok. Gondoltam beszélhetnénk kicsit.. - mondta mosolyogva.
- Te sose zavarsz. - válaszoltam. Nem vagy éhes?
- Hm.. Igazából nem enni jöttem hozzád, de kicsit az lettem így említve.
- Történetesen nem számítottam vendégre, ezért csak fagyasztott pizzám van. Az jó lesz?
- Imádom a pizzát, de azért ugye felolvasztod? - kérdezte nevetve mire én is abba törtem ki.
- Persze. - válaszoltam még mindig a röhögés mellett. - Adok valami száraz ruhát, nehogy megfázz. - ajánlottam fel, majd a gardróbból előkerestem neki egy hosszú pólót. A kezembe tartva teljesen másnak tűnt, mint akkor mikor rajta láttam. Hosszú, vékony lábára pillantást lehetett vetni ez által. Olyan hófehér volt és ártatlan tűnt mint
- Köszönöm. - mondta hálás mosollyal együtt véve. - Mi történt veled az elmúlt időbe? - kérdezte mikor leültünk a kanapéra.
- Mármint az egymás nélkül eltöltött 3 évre gondolsz? - próbáltam nem szemrehányóan mondani neki ezt, de valahogy még is így jött ki.
- Igen. Erre gondoltam.
- Ne haragudj nem sértésnek szántam.. - fordultam felé mikor láttam, hogy lehajtotta a fejét.
- Nincs okom rád megharagudni. Folytasd kérlek. - mondta egy mosollyal együttvéve. Hogy vajon igazi volt -e amit láttam ott csillogni? Fogalmam sincs. Régen mindig megtudtam állapítani, azonban már nem sikerül. Fent marad a kérdés, hogy ennyire túlságosan is megtanulta tettetni a boldogságot avagy komolyan így érezve teszi mind ezt?
- Ugyan az - az ember vagyok aki voltam. - adtam a választ.
- Ezt tisztelem benned. És örülök, hogy hallgattál rám. Millióan rajonganak a hangodért és maga érted is. Az egyéniségedért és kedvességedért. Csodás ember lettél és voltál.. - hanglejtésén is észre lehetett venni, hogy többször is megállt, nagy levegőt véve, majd tovább folytatta.
- One Direction.. - mondtam ki a bűvös szót. - Szerzett nekem 4 remek barátot és rengeteg ember szeretetét.
- Gratulálok. - nyújtotta felé a kezét de én inkább fejemet rázva magamhoz húztam. Mégis olyan hivatalosnak tűnt az a kéz rázás. Egy ölelés mégis csak jobban illett hozzánk.
- És veled mi volt? - kérdeztem végül vissza.
- Svájcba voltam. Gyönyörű hely. Pár hete érkeztem haza onnan mivel segítek itthon egy ház felépítésének megtervezésében ami majd családoknak segít majd lakást találni.. - kaptam a választ.
- Ha a ház építésénél bármibe segíthetek csak szólj. Szívesen tenném. - ajánlottam fel, mire csak elmosolyodott. - És mi van Olivierrel? Így hívják, nem? - kérdeztem rá, mivel ez volt ami szinte a legjobban érdekelt.
-Egy svájci cégnél dolgozik aki nagylelkűen adományozott a ház építkezésébe. Még ott ismerkedtünk meg. És most haza jött velem Angliába egy ideig.. - tudtam meg.
- Mikor lesz az esküvő? - próbáltam közbe mosolyogni. Boldognak kéne lennem, hogy ő boldog. Azonban nem megy..
- Messze van még. - ezek után hirtelen csak lehajtotta arcát. Nem tudtam hirtelen mi lehet a baja, mikor nem rég még mosolyogva mesélte az életét. Végül felém fordult. Halk zokogásba kezdett.
- Tudom, hogy mi már rég nem vagyunk együtt. De mégis mikor újra láttalak valahogy minden olyan felkavaró volt. Úgy éreztem mintha megcsaltalak volna. Mintha megcsaltam volna egy jó embert. És ez olyan mintha eldobnék egy gyémántot és felszednék helyette egy követ.. - mondta el nyugtalanul, egyre erősödő sírással.
- Szereted őt? - tudnom kellett..
- Olivier remek ember..
- Nem válaszoltál! - szóltam idegesebben.
- Anyám szerint idővel majd megszeretem..
- És mi van, ha nem? - szorítottam meg a kezét.
- Megígértem neki. Nem tehetem meg azt vele, hogy megszegem az ígéretem..
- Inkább élsz boldogtalanságban..
- Nézz rám, látod? Nem jó, ha mosolygok, mert tudom kamu. Nem jó, ha sírok mert csak jobban fáj. Nem szólok, mert tudom megint megbántanálak. Semmi sem jó, mióta nem vagy velem.. - soha sem gondoltam volna, hogy valaha pont Savannah White szája hagy el ilyen mondatokat.
- Sosincs túl késő.. - érintettem meg baba tapintású arcát.
- De Niall, nálunk már túl késő. Három év rengeteg idő volt. Megtanultam ez alatt élni nélküled. Talán ha hamarabb.. - nem fejezte be a mondatát. Reagálni sem volt idő mivel hangos pityegést hallottunk.
- Kész a pizza! - jelentettem be megpróbálva átalakítani a hangulatot..

Ez egy rövid rész lett, de hamarosan még a napokba megpróbálok írni egy hosszabbat. Köszönöm a türelmeteket!

Közlendő!

Sziasztok!
Sajnálom, de most pár napig szünetelnem kell. Mivel problémák adódtak, amiket most nem szeretnék részesíteni..
Megpróbálok minél hamarabb újra jelentkezni. Köszönöm a megértéseteket..

15.rész- Még mindig szereted..

Brigi Papp: Köszönöm:*
Sára Major: Köszönöm:*
Aliz Friedrich: Köszönöm. Az ötleted elgondolkodtató:*
Névtelen: Jaj, köszönöm szépen. Igen tudom ki vagyok <3

~3 évvel később: 2013-ban~

*Niall*

- Niall, gyere, Mindjárt kezdődik az interjú! - szólt rám Liam a színfalak mögött. Nem kellett többször szólnia rögtön rohantam is hozzá é a többi sráchoz. Név szerint: Harry Styles, Zayn Malik, Louis Tomlinson, Liam Payne. Mi így öten alkotunk egy bandát, amit úgy hívnak One Direction.
- Most folytatjuk a One Directionerrel a faggatást! - jelentette be a műsorvezető mire a függönyök elhúzódtak és mindannyian megindultunk ki a közönség elé akik tapsviharral üdvözöltek minket.
Leültünk egy asztal köré majd hallgattuk a kérdezősködés hadát, amire megpróbáltunk értelmes választ adni.
Rengeteg kérdést kaptunk a leendő új albumról, koncertekről és a magánéletünk felől is ami többnyire párkapcsolati térre szélesedett ki.
Szinte egész műsor alatt meg se szólaltam, csak néha mikor konkrétan tőlem kérdeztek.
Éreztem, hogy hamarosan vége az adásnak és lélekben már fel is készültem, hogy mehetünk mikor egyszer csak a nevemet hallottam.
- Na és Niall te, hogy állsz párkapcsolatok terén?
- Semmi komoly sincs alakulóban nálam. Randizgatok, de egyik lányban se találom meg igazán amit keresem. - feleltem.
- Nem vágysz egy komolyabb kapcsolatra?
- Dehogyisnem. Szerintem a legtöbb embernek ez a vágya, hogy megtalálja azt a személyt akivel leakarja élni a hátra lévő életét. De van, hogy hiába keresi és van, hogy már el is veszítette. - amint ezt kimondtam, eszembe jutott egy kék szempár, aranyszőke hajtincseivel. Ismerős arcvonásokkal, mosolygott rám. Savannah volt.. Régen gondoltam rá utoljára. Ebben talán a szűk időbeosztás is segített.
Rettenetes bűntudat vett úrrá amint visszagondoltam a lányra. Talán túl hamar el is felejtettem. Mondja ezt a szívem azonban az eszem mást sugall azt, hogy így is eleget vártam rá.
- Vagy, megesik, hogy valakinek sikerül is megtalálni és megtartani a tökéletes partnert. - fejezte be a pozitív iránnyal a mondatomat. Bólogatásként feleltem. Még eljátszottunk egy számot a : Best song ever-t majd elbúcsúztunk a műsorba és hazafelé indultunk.
- Mit szóltok egy kis ünneplésre? - vetette fel az ötletet Louis.
- Jó ötlet. - válaszolt Zayn.
- Szerintem én ezt ma kihagyom. Fáradt vagyok.. - indultam meg a szobám felé.
- Valami baj van? - szólt utánam Liam.
- Nem, semmi.. - a szoba egyik sarkába kuporodtam le végül mikor felértem. Újra elő jött az-az érzés amit Savannah elvesztése után éreztem. Egy fajta honvágy ha lehet ezt érezni egy lány iránt.
Három év telt el mióta utoljára láttam. Vajon emlékszik még rám? Az emlékeinkre?
A szekrény legmélyéről előhúztam a rajzot, amit ő készített nekem. Az ujjamat végig húztam a kidolgozott vonásokon. Ha ő nincs, nem lennék az aki most vagyok. Nem ismertem volna meg azt a négy csodálatos fiút akivel egy bandába kerültem a sorsnak köszönhetően. Vagy a sorsot nevezzük inkább Savannahnak?
- Valami baj van haver? - találtam magam mellett Harryt. Nem tudtam neki hazudni.
- Emlékszel arra a lányra, akiről meséltem? Akinek nem engedték a szülei, hogy együtt legyünk. - Hazza volt az egyetlen akinek elmeséltem a fiúk közül. Neki is azért mert megtalálta a cuccaim között még régen egy képet Savannahról és magyarázatot kellett neki adnom mégis ki ő.
- A helyes kis szöszi? Igen, rémlik. - az arcán kaján vigyor jelent meg. - Mégis miért? - folytatta végül érdeklődve.
- Az interjúnál valahogy eszembe jutott. És nem tudom kiverni azóta a fejemből.. - egy párnát magamhoz vettem majd a falhoz vágtam. Mintha azt hittem volna, hogy ezzel a most bennem keringő érzésekkel is ezt tehetem.
- Azt hittem ezt a témát magadba már rég lezártad.
- Igen, mert így is volt. Az-az még mindig így is van. Csak azért az együtt töltött időket nem lehet csak úgy elfelejteni, néha megérdemlik, hogy vissza emlékezzünk rájuk.. - bólogattam biztatásképp, hogy csak erről van szó.
- Egyszer egy nő mondta nekem ezt, amit most mondok neked. Eleinte badarságnak gondoltam, de valami igazság lehet van benne. Azt mondják legtöbb férfi életében csak egyszer szerelmes igazán. És ha nem jön össze neki, örökké vágyódik akkor is az adott nő iránt. - pont Harry szájából ezt hallani hatalmas bölcsességnek tűnt.
- Az én életembe ez Savannah lehet?- kérdeztem rá félénken.
- Nem tudom. Lehet. De nem biztos. Megeshet, hogy találsz egy másik lányt és ő felváltja ezt az érzést benned teljes egészében.
A gondolataim mély gödrébe estem. Azt se vettem észre, hogy Hazza kisétált a szobából.
Miért pont most jut újra eszembe? Mi történik velem?
Nem akarom, hogy a múlt megismétlődjön és megint csalódnom kelljen.
Este volt már azonban tudtam éjszaka a szememet nem bírtam volna lehunyni, érdekelt, hogy mi van vele. És legfőképpen az, hogy szeret -e még. Lerohantam a lépcsőn és magamra kaptam egy kabátot. Minden szó nélkül pattantam be a kint álló kocsimba és a Székesegyház felé kezdtem vezetni. Az eső megeredt út közbe. Figyeltem ahogy az ablaküvegre pattanó cseppeket, az ablaktörlő mily gyorsan lemossa nyomott sem hagyva maga után.
Én is ezt akarom. Hogy soha többé egy lány se hagyjon bennem nyomott a szakítás után..
Hirtelen hatalmas nagyot kellett fékeznem mikor észrevettem egy nyest épp előttem futott át. Majdnem késő volt. Majdnem végett vetettem egy ártatlan élőlény életének csak azért mert figyelmetlen voltam.
Nem voltam képes elindulni, bele taposni a gázba. Azonban muszáj volt mivel mögöttem hatalmas dudálás tört ki.
A székesegyháztól nem messze volt a kapu ahova a lakatunkat helyeztük.

-Gyere velem kicsit. - fogtam meg a kezét majd egy ajtóhoz kísértem ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék idehelyezni én is egyet veled. - mutattam fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondta mire csak beleegyezően bólintottam.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zártam a kulccsal oda a lakatot majd felé fordultam és szorosan magamhoz öleltem..

Majd pár nap múlva a tengerparton.

- Savannah, kérhetek valamit? Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél. - kértem meg és ő a pillantásával beleegyezett.

- E gondolatok vergődtek bennem mikor észre vettem a zár még mindig ott van. Szinte semmit se változott, csak egy kis rozsda került rá. Vajon a mi szerelmünkkel is ez történt? Berozsdásodott de azt egy kis olajozás, újra a régivé tenné?
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon mikor megérintettem a vésést. Sós ízével futott le végig az arcomon. Megérintett a melegségével.
A szívem nagyobbat vert a szokásosnál, és mintha azt sugallta volna : még mindig szereted.
Másnap is ugyan ezzel a gondolattal keltem, és ez folytatódott teljesen egy hétig míg Hazza megelégelte a viselkedésem. Amint kettesben maradtunk megkaptam tőle a kioktatást.
- Meddig akarod ezt az ó semmihez sincs kedvem dolgot folytatni? A rajongók aggódnak érted. A fényképek amik rólad készülnek sehol egy mosoly nem található már. Mi történt veled? Megint az - az még mindig az a lány? - vont kérdőre.
- Azt hiszem még mindig szeretem..
- Keress mást és szeresd őt. Ő megérdemelné, és nem dobna el még egyszer magától.. - fájtak Harry szavai. Aszerint ítélkezett Savannah-ról amiket tőlem tudod meg. Azt hiszem teljesen félre ismerte ezek szerint.
- Te ezt nem értheted! Én nem akarok mást, nekem csak ő kell vagy senki más.. - halkultam el.
- Akkor tudod mit? Menny és keresd meg! Mondd meg ezt neki is! Csaj egy dolgot ne felejts, ha megint csalódnod kell: én megmondtam, hogy ez lesz.. - cikázott el tőlem mint a vihar.
Igaza van egy dologba. Mi van ha megint csalódni fogok?
De egy próbát talán megér.
Vettem egy jó meleg zuhanyt, átöltöztem majd a közeli virág boltos felé vettem az irányt. Vettem egy csokor illatozó és tűz vörös rózsát.
A White ház felé vezettem. Féltem a találkozástól. Az ajtójuk előtt álltam vagy fél órát, mikor minden erőmet össze vetve megnyomtam a csengőt.
Ő nyitotta ki az ajtót. Egy fehér inge volt, a haja a vállára borulva. Látszott rajta, hogy felnőtt egy igazi, érett nő lett belőle. A mosolya még mindig ott volt az arcán és felém villantotta.

Csak bámultam őt azt, hogy menyire megváltozott. Pedig én mindvégig azt akartam, hogy a régiek maradjunk. De nem várhattam el tőle, hogy maradjon örökre gyermek.. 

Őrültség mikor annyi mondani valód van, de nem tudod, hol kezd el. 

- Szia Niall.. - mondta ki végül, azonban látszott rajta, hogy megleptem a látogatásommal. Hiányzott már a hangja azt, hogy halljam az édes beszédét.

- Szia. Rég láttalak. - mondhattam volna idiótább dolgot is ennél? Rég láttalak. Valahogy erre szerintem magától is rájött volna.

- Én is téged. - válaszolt.

- Ezt neked hoztam. - adtam át a virágot a kezébe.

- Savannah, készen vagy? Elkésünk az ebédről! Tudod, hogy apád, ezt nem szívleli! - hallottam meg egy erős férfihangot. Kétségbeesve néztem az előttem álló lányra, akinek a nézése, semmi jót nem takart.

A nézéséből egy sajnálomot tudtam volna kiolvasni.

Majd megjelent előttem teljes magasságába. Körülbelül húszas évei közepébe lévő, magas, érett férfi, az arcán enyhe borosta.

- Olivier ő itt Niall egy régi barátom. Niall, ő itt Olivier, a vőlegényem.. - mutatott be minket egymásnak. Az utolsó szó úgy esett mintha  szívembe egy kést szúrtak volna, de azt is a legfájóbb pontjába. 

Nehéz volt visszagondolni, hogy milyenek voltak a dolgok régen, aztán rájuk nézni, hogy milyenek most, és ráébredni, hogy a dolgok már mások és soha nem lesz ugyan olyanok, mint akkor.. 

Közlendő!

Sziasztok!
Sajnálom, hogy már rengeteg ideje nem hoztam új részt. De akadt egy kis gubanc. A gépem ahol a részeket szoktam írni elromlott, és már jó ideje szerelőnél van. Nem tudom mire lesz kész. Megpróbálok minél hamarabb jelentkezni, talán még a héten. Ha nem sikerülne akkor elnézést, a technika közbe szólt.