18.rész- Elátkozott esküvő..

Anita Bíró: Köszönöm!:)
Sára Major: Sziia! Bejelöltelek. Köszönöm.:) 
Aliz Friedrich: Liebe Aliz! Macht nichts. Danke schön.:*
Barbi: Köszönöm!:*

*Pár héttel később*

*Savannah*

- Savannah, gyere már még el kell próbálni az esküvőt! Nincs sok idő, holnap esküvő és még tömérdek dolgunk van. - szólt oda hozzám anyja barátnője, Amanda, az esküvő tervező. A Szent Pál székesegyháznál voltunk és épp a bevonulást próbáltuk el.
Jellemzően apa, itt se ért rám, ezért a próbán más helyettesítette. Csodás érzés lenne azt átélni, hogy majd a saját egyetlen lányának az esküvőjén való megjelenését is lemondaná, valami üzleti dolog végett..
Szépen lassan sétáltunk be, ahogy oldalra néztem már odaképzeltem a népes meghívottakat, a feldíszített templomot, mindent.. mintha ez nem is egy próba lenne. A szívem gyorsabban vert, a levegőt is szaporábban vettem, sikítani tudtam volna, azonban nem sikerült. Minden elsötétült és összecsuklottak a lábaim.
- Drágám, jól vagy? - szaladt oda hozzám Olivier, a vőlegényem aki megfogott és leültetett egy székre.
- Igen. Este nem tudtam aludni, biztos azért volt.. - adtam indokot.
- Szeretnék kérdezni valamit, aminél megkérnélek, hogy őszintén válaszolj.. - nézett rám elbűvölő fekete gomb szemeivel. - Biztos, hogy hozzám akarsz jönni holnap? Nem akarom, hogy később megbánd, tehát ha meggondoltad magadat azt kérlek mond meg és elhalasszuk az egész cirkuszt.. - a gondolataim utat törtek maguknak akaratlanul is. Niall jutott eszembe, aki arra kért, hogy legyek vele. Itt lenne az alkalom, hogy azt mondtam köszönöm, élek a lehetőséggel, amit ajánlottál. Azonban a másik pillanatba már az szikrázott az emlékezetembe, hogy Olivier mindig is milyen jó volt hozzám. Egy kedves, okos férfi aki nem mellesleg nem is néz ki rosszul. sőt.. Azonban én ezt soha nem vettem észre, és erre most jöttem rá. Egy csodálatos ember volt itt mellettem, és egy érzés futotta át a lelkemet ami futótűzként terjedt.
- Igen, hozzád akarok menni. - mondtam ki teljes őszinteséggel, mivel így éreztem éppen akkor. - Szeretném melletted megtalálni a boldogságot. - az ajkaimat az övéire tapasztottam. Forrón és tüzesen csókolt, hazudnék ha azt mondanám nem élveztem.
Elhatároztam megadom neki az esélyt, hogy megszeressem, kinyitom előtte a szívem ami eddig csukva volt.
A próbát elhalasztottuk azzal a hittel, hogy minden menni fog.
Amandával még elmentünk leellenőrizni a tortát, illetve az esküvői ruhát, amit haza is vittem. Amy a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a ruhára, aminek semmi baja nem eshet.
Gyönyörű, csipkés, selyem darab volt, ami hatalmas uszállyal ékeskedett. Álmomban sem tudtam volna szebbet elképzelni.
A szekrényembe helyeztem egy fogasra függesztve.
Késő este volt, azonban nem tudtam aludni. Elő vettem a ruhát amit a fogassal együtt elém tartottam majd bele néztem a tükörbe.
Egy pillanatra egy másik képet láttam magam előtt.  A ruha színe feketévé vált a tükörbe, azonban a másik pillanatra visszaváltozott.
- Úr isten.. - ültem le az ágyra egy nagy lélegzettel. Megrémültem a képtől ami vissza tekintett. Azonban felfogtam ezt annak, hogy beképzeltem mivel nagyon fáradt illetve izgatott is vagyok a holnapi nap miatt. Amúgy is a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéke..
Visszatettem a ruhadarabot a szekrénybe, majd az éjjeli szekrényemre pillantottam.
Ott hevert rajta egy boríték, ami eddig még nem volt ott.
Egy levél volt ami Írországból lett címezve még 2010-be.
- Ez lehet az a titokzatos levél amit Niall küldött nekem, de sohasem kaptam meg.. - állapítottam meg. Miért pont most? Miért pont ma döntött valaki úgy, hogy kézbesíti nekem?
Felbontottam majd olvasni kezdtem.

Kedves Savannah,
Mi jár a fejembe? Csak egy kérdés. Az, hogy miért. Miért nem jöttél velem? Miért nem vagy most itt mellettem? Tudod mióta elhagytál képtelen vagyok másokat szeretni. Ölelhet más, de a karjaiban csak egy bábunak érzem magam. Minden nap eszembe jutnak az emlékek veled. Adj vissza mindent ami szép volt és vidd magaddal azt a fájdalmat amivel együtt kell élnem! Meghalt bennem egy érzés. Miért nem érinthetlek meg? Ki mondta, hogy többé nem beszélhetünk? Egy világ áll közöttünk, de kettőnkért én mindenre képes lennék! Csak egyetlen egyszer szeretnék a szemedbe nézni és mondani bármennyire is szeretlek többé már  nem kell tőled semmi! De nem tudom megtenni, mert egyszerűen a szívem nem engedi.. Gondolsz még néha rám? Eszedbe jut a srác, akinek azt mondtad, hogy szereted? Megőrjít a hiány, megőrjít a fájdalom és megőrjít a tudat, hogy sikerült nekik. Elvitték az egyetlen embert, aki kicsit is fontos volt nekem.. Azonban egy dolgot megígérek, a szüleidnek és neked is meg fogom mutatni, hogy Niall Horanból mégis csak lett valami..
                                                                                                  Ezer csók: Niall

- Ezer csók: Niall.. - ismételtem meg az utolsó sort. Majd újra és újra elolvastam előröl a levelet, addig amíg szinte szóról, szóra meg is tanultam.
Eszembe jutott minden vele eltöltött emlék. Az együtt töltött napok, éjszakák, kalandok, beszélgetések. Ő tanított meg szinte élni, ő ugrasztott ki a minden napjaimból és tanította meg, hogyan kell nemet mondani.
Néha nem csak a szomorú emlékek teszik szomorúvá az embert. Hanem a legjobbak is amiről tudjuk soha nem fogjuk újra átélni őket.
Fogtam egy papírt és tollat és elkezdtem írni egy válaszlevelet.

Drága Niall,
Tudom, hogy későn válaszolok, azonban jobb most mint soha. Olvastam a leveledet. Nem volt szükséges bár milyenféle dologra, hogy megmutasd, mivel én már rég tudtam, hogy milyen csodálatos ember vagy. Büszke vagyok rád, hogy képes voltál tovább lépni illetve kialakítani egy másik életet. 
Örülök, hogy megismerhettelek és szerethettelek. Soha nem foglak elfelejteni. Örökre ott leszek, ha akarom ha nem. Te egy tetoválás vagy nekem, ott belül..
Soha nem felejtem el mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges ami örökre megmarad az emlékezetemben. Emlékszel a kávézóba voltunk éppen? Talán a szemeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod, bármi is volt, magával ragadott és megigézett. Az életem egyik legfontosabb részévé váltál. Beléptél az életembe és nyomott hagytál a szívembe, és már sosem voltam olyan, mint azelőtt.
Köszönöm, hogy velem voltál, szerettél és tanítottál. Életem egyik legszebb időszakát veled éltem át.
Azonban nekünk véglek vége. Holnap összekötöm az életem egy férfival. Aki nem te vagy.. Ironikus az élettől, hogy mindig is veled képzeltem el a nagy napomat. Azt hiszem kezdem megszeretni Oliviert, azonban nem úgy mint téged, hanem máshogyan de nem fogom ezt most ragozni. Sok sikert az élethez és remélem sikerült megtalálnod a boldogságot.
                                                                 Ezerszer: Savannah

A számat bekentem tűz vörös rúzzsal aminek aztán nyomát hagytam a levélen, amit egy borítékba csúsztattam.
Majd lehajtottam a fejemet a párnámra és álomba szenderültem..
- Kicsim, jó reggelt. Ébredj fel szépen. - ébresztgetett Katherine.
Kinyújtottam a két kezemet majd felültem az ágyra. Az ölembe helyezte a magával felhozott kis reggelis tálcát. Megreggeliztem majd szorgosan el is kellett kezdenem készülődni.
Azonban gyors még leszaladtam és megkerestem a sofőrünket Bent.
- Megkérhetnélek valamire? Elvinnéd nekem ezt a levelet a postára feladni? - nyomtam a kezébe a tegnap írott papírost.
- Igen, kisasszony. - válaszolta.
- Köszönöm szépen. - mondtam mosolyogva majd visszarohantam a szobámba.
- Készen állsz? - nézett rám a dadám.
- Teljes mértékben. - adtam választ.
- Ott a ruha, vedd fel szépen én nekem van egy kis elvégeznivaló munkám még. - utasított mire elkezdtem öltözni. Belebújtattam lábaimat majd felhúztam szépen lassan, hogy bármi baja ne legyen, hátul a cipzárt pedig gyengéden húztam fel.
Valaki kopogott gondoltam Kathe az, ezért nemes egyszerűséggel mondtam, hogy bejöhet.
Az ajtó felé fordultam, és azonban ott Olivier állt ott.
Hangosan sikítottam fel. Az esküvő előtt nem jó jelt jelent az ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt.
- Mi az Sav.. - kezdett bele Katherine aki a hangos sikítás hallatán rohant fel hozzám. Azonban rögtön rájött mikor az ajtóban állót észrevette. - Ugyan, uram. Legyen szíves most innen eltávozni. A kisasszonnyal rengeteg dolgunk van. Lesz elég idege gyönyörködni még benne. - parancsolt rá mire teljesítette a kérését.
- Te meg ne szomorkodj hanem inkább kezdjük el a hajadat megcsinálni. Ülj bele a székbe. - elsőnek kifésülte aranyszőke hajkoronámat, majd kis fürtöket befogva begöndörítette és végül kontyba felhelyezte.
A sminkelés következett. Mindig is szerettem mikor a kis pamut pamaccsal az arcomat simítgatta. Rendkívülien csikis vagyok, ezért ilyenkor általában végig fülig ér a szám a kuncogástól.

- Gyönyörű vagy. - mondta végül mosolyogva.

- Köszönöm. Köszönök mindent. - válaszoltam.

- Valami baj van? - kérdezte aggodalmasan.

- Félek, hogy valami baj lesz..

- Kincsem most ezt azért mert az uraság meglátta a ruhádat? Az csupán egy ostoba népi hagyomány, amit régen találtak ki. Nem jelent az semmit se. - mondta majd egy puszit nyomott homlokomra.

- Ennek örülök akkor. - amit kimondtam mint egy villámcsapásként hallottam meg egy hangot, olyat mintha valami elszakadt volna. - A ruhám! - kiáltottam fel mikor észrevettem, hogy a varrat felül elengedett egy helyen. 

Legszívesebben elsírtam volna magamat, azonban tudtam nem szabad mivel a sminkem elmosódott volna. Nem szükséges még az is.

Kathe elszaladt tűért és cérnáért majd megpróbálta rendbe hozni amit még lehetett.

Valahogy úgy éreztem mintha Isten megakart volna akadályozni az esküvővel kapcsolatban.

Kora délután már ballagtam le a házunk elé ahol vártam az esküvői hintót ami azonban a városban kialakuló hatalmas dugó hatására később érkezett mint amikor kellett volna. Így sietni kellett, nehogy lekéssem a saját esküvőmet.

A harangozásra sikerült odaérni szerencsére. Apa már idegesen kint állt a templom előtt. Odasiettem hozzá és megöleltem. Majd nem volt sok időm magyarázkodni, hogy miért ilyen későn értem ide, mivel nyíltak az ajtók és megszólalt a bevonuló zene.

Minden ugyan olyan volt mint a próbán elképzeltem. Bármerre néztem emberek ültek akiknek a többségéről azt se tudtam ki.

Mögöttem a koszorúslányok ballagtak akik az uszályomat is tartották.

Úgy éreztem, ennek az egész elátkozott napnak vége, és nem történhet már semmi ami megakadályozna abba, hogy ma Olivier Roberts vezetéknevét viseljem. 

Végül odaértem Olivier mellé, akivel egymásra mosolyogtunk. Tudtunk, hogy ez egy meghatározó pillanat az életünkben.

A szertartás eleje mind rendben történt. Már a torkomon volt, hogy kimondhassam azt, hogy igen, ígérem,hogy kitartok jóban- rosszban, egészségben- betegségben, szegénységben- gazdagságban Olivier mellett, mikor az atya még máshogyan fordult az emberek közé:

- Ha van valaki aki ennek a házasságkötésnek ellenzője lenne, az mondja most vagy hallgasson örökre! - mondta  a pap. A vendégek felé néztem ahonnan pont kiszúrtam valakit. Ott volt Niall is, csak egy pillanatra láttam mivel eltűnt azonban biztos voltam benne, hogy ő volt az.

Majd nem is volt több időm oda figyelni, mivel csak egy hangos durranást hallottam. Egy golyó volt, ami erősen száguldott felénk. Megéreztem a halál illatát már, mikor azonban Olivier elém lépett így megmentette az életemet. Azonban az élet hozzá már lehet nem is volt ilyen kegyes..

17.rész- Soha többé..

Nagyon sajnálom a késedelmem, és azt, hogy mindig itt nyavalygok nektek. Lenne egy ötletem. Ha küldetek nekem facebook linket, akkor bejelölnélek titeket és mindig szólnék az adott rész kitételénél, hogy ne kelljen állandóan várni.
Brigi Papp: Köszönöm!:*
Sára Major: Semmi baj. Végül csak össze jött. Nincs mit köszönni neked, én nekem lenne és van is:*

*Két hét múlva*
*Savannah*
- Örülök, hogy eljössz velem. - mondta Savannah az autóba. Mostanában rengeteget beszéltünk, de találkozásra azóta mióta elmentem hozzá nem tettünk rá szert.
Megegyeztünk, hogy barátok leszünk és elég jól is megy. Eleinte féltem mi lesz, de mára rájöttem, hogy elég jól megy nekünk ez is.
- Kíváncsi vagyok, hova megyünk. - mosolygott rám amit viszonoztam a kormány mögött.
- Itt vagyunk. - húztam be a kézi féket és álltunk meg egy üresebb területen. - Gyere. - intettem felé mire követett.
Sétáltunk egy kicsit mire elértünk a látogatást képző helyre.
- Ennek a háznak a lakóit földön futóvá tette a Temze elöntése. - mutattam egy éppen épülő házra.
- Te építed újra?
- Hát nem én egyedül. Remek csapat áll mögöttem. - mosolyogtam hálásan a dolgozókra gondolva.
- Kezdek szorongani.
- Mégis miért? - néztem rá furcsállóan.
- Kezdem azt hinni, hogy túl jó ember vagy.. - fogta meg a kezemet és kulcsolta össze az övével.
- Nem vagyok jó ember. - ellenkeztem.
- Persze, tényleg nem. Titokban házakat építesz jótékonyságból. De tényleg nem vagy jó ember. - ironizált Niall. - Megölelhetlek? - kérdezte meg félve.
- Persze. Barátok vagyunk. A barátok között szerintem az ölelés egy természetes dolog. - adtam a választ majd karjai közé is zárt.
El is felejtettem milyen érzés így lenni.
Ő neki köszönhetem az első szerelmet, amit éreztem és egyenlő volt egy álmodással. Mindig is szebb lesz a többinél és azt hiszem mind halálomig el fog kísérni. Hogy igazából mi is az az első szerelem? Néhány félénk vallomás, boldog hű szemvillanás, féltve őrzött érzelem amit meg fűszerez a nyíló könnycsepp a semmiért azonban máskor mosoly villan hirtelen.
Igazából a szerelem az amikor napok múlva avagy hónapok, évekkel később is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséges rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor meglátod egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz betelni vele. Mikor állandóan ő jár a fejedben..
- Annyi mondani valóm van, de nem tudom hol kezdjem el..
- Próbálkozz meg vele. - simítottam végig sima, puha arcán.
Hideg kezemet felmelegítette bársonyos meleg, orcája.
- Mi történt velünk? - kérdezte és kulcsolta össze kezeinket.
- Ezt, hogy érted?
- Miért hagytuk el egymást? Mindketten azt ígértük, hogy örökké.. Hát mégis mi lett velünk?
- Ezt hozta az élet. - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen velem? Olyan más, nem olyan mint régen..
- Niall. Eltelt 3 év. Ez alatt az idő alatt felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki nem tudja mit akar az élettől. - közöltem vele a tényt.
- Miért? Mégis mit akarsz? Megosztod velem is?
- Szeretnék segíteni az embereken, akiknek szükségük van rá. - elgondolkodtam, azonban más nem jutott eszembe.
- A legtöbb lány arról álmodozik, hogy családot alapítson. Neked már meg van a herceged már csak gyerekek kellenek, nem? - néha elgondolkozok mire jó ez neki? Ezzel megbántani akar vagy csak csupán észre se veszi, hogy mennyire fáj mikor erről beszél?
- Nem akarok gyerekeket. Régen akartam, azonban azóta megváltoztak a dolgok. - mosolyogtam rá, és megpróbáltam témát terelni.
A gyerekvállalás nekem egy szerelem gyümölcsét jelenti.
Eső csepergést észleltem a rám érkező szemcséknek köszönhetően. A cseppek egyre csak gyarapodtak, gyorsabban és gyorsabban hulltak.
A kocsival messzebb parkoltunk le ezért a ház már egy kisebb felépült részlegébe menekültünk.
Londonba van ez a varázslatos dolog. Az eső minden egyes cseppje, olyan mint egy egy gyöngyszem. Azonban mikor a földdel érintkezik még kisebb részecskére hullik. A még be nem épített ablak elé álltam.
Figyeltem a természet csodáit. Mint egy kisgyerek avagy mint egy valaki aki nem rég kapta visszalátását és most látná először.
- Valami baj van? - lopózott a hátam mögé Niall.
- Elszoktam az esőtől. Vagyis attól, hogy ilyen gyakori. És hogy ilyen szép. Svájcba olyan más volt mint itt. - meséltem és egy könnycsepp hullott ki a szememből.
- Honvágyad van? Vissza akarsz térni és újra a németül beszélni? Elfelejteni megint az angol szép anyanyelved? - azt hiszem nem akarta még maga se kimondani, hogy vissza akarok -e menni.
- Nem. Én sohasem akartam elmenni innen. Svájc valóban varázslatos hely. Azonban nekem mindig is hiányzott ez alatt a 3 év alatt Anglia. Rettenetesen. Az itteni szokások, az itteni helyek és ízek..
- Akkor miért mentél el innen? Savannah, miért? - állított a kérdés elé. Vissza emlékeztem a múltra.
- Apám bentlakásos iskolába küldött oda, csak mert veled akartam menni azon a bizonyos napon mikor az sms-t küldted. - Niall lefagyott és sápítozva, sétálgatott körül körül a kis helységbe.
- Te komolyan velem akartál jönni? Ott hagytad volna a családod? Képes lettél volna ekkora idiótaságra? - fordult felém végül.
- Igen. Te tanítottad, hogy harcoljak azért amit szeretek és legyek képes nemet mondani.
- Ha ezt tudom lehet minden más lett volna. De akkor miért nem válaszoltál a levelemre amit küldtem? - azt hiszem itt nekem kerekedett ki a szemem.
- Milyen levél? Nekem nem küldtél semmilyen levelet..
- De. Visszajöttem Írországba és innen volt címezve egy. Vártam a válaszod azonban sosem jött.
- Pár nappal később már elhagytam Angliát miután te is elmentél. A szüleim pedig semmi levelet nem küldtek utánam, sőt még nem is említették.
- Kezd összeállni a kép. - mondta sóhajtozva.
- Nehéz bele gondolni. Hogy valakinek meg van egy normális élete, amit egy természeti katasztrófa képes tönkre tenni és mindent előröl kell kezdeniük. Amit eddig felépítettek szinte mint romokba hulltak.. - néztem rá az épülő falakra.
- Igazad van. Borzalmas. Szörnyű mikor a dolgok jól alakulnak, és egy apró hiba miatt mindent a kezdetéről kell kezdeni. Azonban még szörnyűbb ha nincs ennek már lehetőség. - a nézéséből és az utalásaiból rájöttem mégis mire érti mind ezt.
- Niall, fogd fel vőlegényem van. Nekünk már nincs közös jövőnk sem jelenünk! Csak múltunk. Ami nagyon szép volt igaz, de vége. Kérlek, értsd meg. - fakadtam sírva majd rohantam ki a kocsiig. Ott ültem egy kicsit.
Vártam, hogy jöjjön, hogy haza vigyem, de nem tette meg. Ezért elindultam haza felé.
A szememet törölgettem a könnyek végett ezért a sminkem nagy java is elfolyt. Olyan szörnyen éreztem magamat. Mikor betoppantam a házba, rögtön anyámmal találtam szembe magam.
- Azt hittem te más vagy és azt akarod, hogy boldog legyek. De tévedtem te is ugyan olyan vagy mint apa. Mért nem voltál képes odaadni Niall levelét? Mond miért, nem?! - ordítottam rá. Az arcán lévő mosoly egyszerre fagyott le onnan. Nem jutott szóhoz, igaz nem is nagyon hagytam neki időt, mivel felrohantam a szobámba.
A szobám ajtaját kulcsra zártam, majd az ágyra dőltem a fejemre pedig egy párnát helyeztem, hogy ne halljak semmi zajt.
Miért pont most bukkan fel újra az életembe? Miért nem tudott előbb megkeresni?
Első látásra megmozdított bennem valamit. Azonban ennek végett kell vetnem.
- Sajnálom Niall, de soha többé nem láthatlak.. - suttogtam halkan.