17.rész- Soha többé..

Nagyon sajnálom a késedelmem, és azt, hogy mindig itt nyavalygok nektek. Lenne egy ötletem. Ha küldetek nekem facebook linket, akkor bejelölnélek titeket és mindig szólnék az adott rész kitételénél, hogy ne kelljen állandóan várni.
Brigi Papp: Köszönöm!:*
Sára Major: Semmi baj. Végül csak össze jött. Nincs mit köszönni neked, én nekem lenne és van is:*

*Két hét múlva*
*Savannah*
- Örülök, hogy eljössz velem. - mondta Savannah az autóba. Mostanában rengeteget beszéltünk, de találkozásra azóta mióta elmentem hozzá nem tettünk rá szert.
Megegyeztünk, hogy barátok leszünk és elég jól is megy. Eleinte féltem mi lesz, de mára rájöttem, hogy elég jól megy nekünk ez is.
- Kíváncsi vagyok, hova megyünk. - mosolygott rám amit viszonoztam a kormány mögött.
- Itt vagyunk. - húztam be a kézi féket és álltunk meg egy üresebb területen. - Gyere. - intettem felé mire követett.
Sétáltunk egy kicsit mire elértünk a látogatást képző helyre.
- Ennek a háznak a lakóit földön futóvá tette a Temze elöntése. - mutattam egy éppen épülő házra.
- Te építed újra?
- Hát nem én egyedül. Remek csapat áll mögöttem. - mosolyogtam hálásan a dolgozókra gondolva.
- Kezdek szorongani.
- Mégis miért? - néztem rá furcsállóan.
- Kezdem azt hinni, hogy túl jó ember vagy.. - fogta meg a kezemet és kulcsolta össze az övével.
- Nem vagyok jó ember. - ellenkeztem.
- Persze, tényleg nem. Titokban házakat építesz jótékonyságból. De tényleg nem vagy jó ember. - ironizált Niall. - Megölelhetlek? - kérdezte meg félve.
- Persze. Barátok vagyunk. A barátok között szerintem az ölelés egy természetes dolog. - adtam a választ majd karjai közé is zárt.
El is felejtettem milyen érzés így lenni.
Ő neki köszönhetem az első szerelmet, amit éreztem és egyenlő volt egy álmodással. Mindig is szebb lesz a többinél és azt hiszem mind halálomig el fog kísérni. Hogy igazából mi is az az első szerelem? Néhány félénk vallomás, boldog hű szemvillanás, féltve őrzött érzelem amit meg fűszerez a nyíló könnycsepp a semmiért azonban máskor mosoly villan hirtelen.
Igazából a szerelem az amikor napok múlva avagy hónapok, évekkel később is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséges rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor meglátod egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz betelni vele. Mikor állandóan ő jár a fejedben..
- Annyi mondani valóm van, de nem tudom hol kezdjem el..
- Próbálkozz meg vele. - simítottam végig sima, puha arcán.
Hideg kezemet felmelegítette bársonyos meleg, orcája.
- Mi történt velünk? - kérdezte és kulcsolta össze kezeinket.
- Ezt, hogy érted?
- Miért hagytuk el egymást? Mindketten azt ígértük, hogy örökké.. Hát mégis mi lett velünk?
- Ezt hozta az élet. - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen velem? Olyan más, nem olyan mint régen..
- Niall. Eltelt 3 év. Ez alatt az idő alatt felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki nem tudja mit akar az élettől. - közöltem vele a tényt.
- Miért? Mégis mit akarsz? Megosztod velem is?
- Szeretnék segíteni az embereken, akiknek szükségük van rá. - elgondolkodtam, azonban más nem jutott eszembe.
- A legtöbb lány arról álmodozik, hogy családot alapítson. Neked már meg van a herceged már csak gyerekek kellenek, nem? - néha elgondolkozok mire jó ez neki? Ezzel megbántani akar vagy csak csupán észre se veszi, hogy mennyire fáj mikor erről beszél?
- Nem akarok gyerekeket. Régen akartam, azonban azóta megváltoztak a dolgok. - mosolyogtam rá, és megpróbáltam témát terelni.
A gyerekvállalás nekem egy szerelem gyümölcsét jelenti.
Eső csepergést észleltem a rám érkező szemcséknek köszönhetően. A cseppek egyre csak gyarapodtak, gyorsabban és gyorsabban hulltak.
A kocsival messzebb parkoltunk le ezért a ház már egy kisebb felépült részlegébe menekültünk.
Londonba van ez a varázslatos dolog. Az eső minden egyes cseppje, olyan mint egy egy gyöngyszem. Azonban mikor a földdel érintkezik még kisebb részecskére hullik. A még be nem épített ablak elé álltam.
Figyeltem a természet csodáit. Mint egy kisgyerek avagy mint egy valaki aki nem rég kapta visszalátását és most látná először.
- Valami baj van? - lopózott a hátam mögé Niall.
- Elszoktam az esőtől. Vagyis attól, hogy ilyen gyakori. És hogy ilyen szép. Svájcba olyan más volt mint itt. - meséltem és egy könnycsepp hullott ki a szememből.
- Honvágyad van? Vissza akarsz térni és újra a németül beszélni? Elfelejteni megint az angol szép anyanyelved? - azt hiszem nem akarta még maga se kimondani, hogy vissza akarok -e menni.
- Nem. Én sohasem akartam elmenni innen. Svájc valóban varázslatos hely. Azonban nekem mindig is hiányzott ez alatt a 3 év alatt Anglia. Rettenetesen. Az itteni szokások, az itteni helyek és ízek..
- Akkor miért mentél el innen? Savannah, miért? - állított a kérdés elé. Vissza emlékeztem a múltra.
- Apám bentlakásos iskolába küldött oda, csak mert veled akartam menni azon a bizonyos napon mikor az sms-t küldted. - Niall lefagyott és sápítozva, sétálgatott körül körül a kis helységbe.
- Te komolyan velem akartál jönni? Ott hagytad volna a családod? Képes lettél volna ekkora idiótaságra? - fordult felém végül.
- Igen. Te tanítottad, hogy harcoljak azért amit szeretek és legyek képes nemet mondani.
- Ha ezt tudom lehet minden más lett volna. De akkor miért nem válaszoltál a levelemre amit küldtem? - azt hiszem itt nekem kerekedett ki a szemem.
- Milyen levél? Nekem nem küldtél semmilyen levelet..
- De. Visszajöttem Írországba és innen volt címezve egy. Vártam a válaszod azonban sosem jött.
- Pár nappal később már elhagytam Angliát miután te is elmentél. A szüleim pedig semmi levelet nem küldtek utánam, sőt még nem is említették.
- Kezd összeállni a kép. - mondta sóhajtozva.
- Nehéz bele gondolni. Hogy valakinek meg van egy normális élete, amit egy természeti katasztrófa képes tönkre tenni és mindent előröl kell kezdeniük. Amit eddig felépítettek szinte mint romokba hulltak.. - néztem rá az épülő falakra.
- Igazad van. Borzalmas. Szörnyű mikor a dolgok jól alakulnak, és egy apró hiba miatt mindent a kezdetéről kell kezdeni. Azonban még szörnyűbb ha nincs ennek már lehetőség. - a nézéséből és az utalásaiból rájöttem mégis mire érti mind ezt.
- Niall, fogd fel vőlegényem van. Nekünk már nincs közös jövőnk sem jelenünk! Csak múltunk. Ami nagyon szép volt igaz, de vége. Kérlek, értsd meg. - fakadtam sírva majd rohantam ki a kocsiig. Ott ültem egy kicsit.
Vártam, hogy jöjjön, hogy haza vigyem, de nem tette meg. Ezért elindultam haza felé.
A szememet törölgettem a könnyek végett ezért a sminkem nagy java is elfolyt. Olyan szörnyen éreztem magamat. Mikor betoppantam a házba, rögtön anyámmal találtam szembe magam.
- Azt hittem te más vagy és azt akarod, hogy boldog legyek. De tévedtem te is ugyan olyan vagy mint apa. Mért nem voltál képes odaadni Niall levelét? Mond miért, nem?! - ordítottam rá. Az arcán lévő mosoly egyszerre fagyott le onnan. Nem jutott szóhoz, igaz nem is nagyon hagytam neki időt, mivel felrohantam a szobámba.
A szobám ajtaját kulcsra zártam, majd az ágyra dőltem a fejemre pedig egy párnát helyeztem, hogy ne halljak semmi zajt.
Miért pont most bukkan fel újra az életembe? Miért nem tudott előbb megkeresni?
Első látásra megmozdított bennem valamit. Azonban ennek végett kell vetnem.
- Sajnálom Niall, de soha többé nem láthatlak.. - suttogtam halkan.