Sajnálom, hogy ennyire lemaradtam de az időm véges, és ezt eddig nem sikerült becsúsztatni. Köszönöm a kommenteket amik ezelőtt érkeztek!:)
Savannah*
- Olivier! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Valaki segítsen már! Kérem! - folytattam a kiabálást bömbölve, mikor azt vettem észre, hogy a vőlegényem esik össze, szájából és felső mellkasából ömlik a vér.
A segítség rögtön érkezett is, nem ismertem túlságosan az urat, de ha jól tudom régen orvosnak tanult.
A mentőt és persze a rendőrséget rögtön kihívták. Hiába való lett volna a lövöldöző után szaladni, mire kiértek az emberek, hogy megnézzék ki volt az, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el..
- Savannah.. - szólt fuldokolva hozzám Olivier.
- Kérlek, most ne beszélj. Próbálj meg erős lenni, és tarts ki, mindjárt jön a segítség.. - kértem szipogva.
- Szere-szeretlek.. - nyöszörögte ki. - Köszö-köszönöm, hogy, ve-velem voltál. Minden ál-álmom az volt, hogy valaha meg-megszeress. Hogy úgy- úgy nézz rám, mint egy igazi férfira.. - megérintettek a szavai.
Az utolsó napokba jöttem rá mindarról, amit éppen mondott. És bátortalanul, de ki tudtam volna jelenteni abban a pillanatban neki, hogy szeretem, úgy ahogy ő akarja.
- Ne hagyj itt kérlek.. - nyomtam tüzes homlokára egy csókot, ahol a rúzs nyoma ott maradt.
A hideg kirázott és rettentően remegtem, féltem attól, hogy elveszítem.
Berohantak a mentősök és egy hordárra fektették, amit a mentő autóba helyeztek. Vele akartam menni, azonban a szüleim nem engedték, úgy gondolták nekem most le kell nyugodnom és az ott nem fog sikerülni.
Tehát a saját autónkkal mentünk a kórházba.
Nem szóltam egy szót se. Az arcomon a sminkem elkenődött, szörnyen néztem ki. Azonban egyáltalán nem érdekelt.
- Hogy van? - rohantam oda a kórterem előtt álló szüleihez.
- Műtik. - válaszolt ridegen az anyja. Úgy éreztem, mintha engem okolt volna a történtek miatt.
Körmömet rágva, szorongva vártam az orvost, hogy kijöjjön és közölje milyen állapotban van Olivier.
- Kérsz kávét? - szólt hozzám apa.
- Nem, köszönöm. - utasítottam el. Azonban felpattantam és elindultam le a földszintre. Onnan pedig a kórház melletti kápolnába ahol az ajtón belépve rögtön a hatalmas Jézus szoborral találtam szembe magam.
Letérdeltem az oltár elé, majd az Istenhez szóltam..
- Kérlek Istenem, mentsd meg Oliviert! Ne szólítsd magadhoz könyörgöm. Inkább engem! Ő nem tehet semmiről.. - a fejembe beugrott egy kép ami a nagy rohanásba elfelejtődött. Az, hogy láttam Niallt az esküvőn. Tovább fohászkodva folytattam az imámat. -És kérlek add, hogy Niallnek semmi köze ne legyen az esethez. Ez a két férfi akinek az életét én tettem tönkre. Rajtam állj bosszút ezért, és ne rajtuk. - megint csak sírva fakadtam, majd keresztet vetettem és kibattyogtam a templomból.
- Kincsem, gyere haza megyünk aludni, rád férne egy kis pihenés. - futottam össze anyával.
- Nem akarok.. - motyogtam.
- Hidd el, ez lenne a legjobb.
- Rendben. - egyeztem bele. - De előtte beszeretnék menni Olivierhez. - jelentettem ki.
- Esélytelen.. Talán holnap mikor visszajövünk. - szomorúan hajtottam le a fejem, majd elindultunk a kocsihoz.
- Itt alszok veled, mint kiskorodban, jó? - mondta Kathe mikor a szobámban voltunk.
- Egyedül szeretnék lenni. Szükségem van egy kis magányra..
- Ha ezt akarod, hát legyen. - már csak az ajtó zárását hallottam.
Bele néztem a tükörbe. Az esküvői ruhám véres volt és néhol szakadt. Nem így képzeltem el azt a napot.
A kezemmel megérintettem a képet ami elém tárult.
Miért nem engem lőttek le? Miért nem én fekszem ott a kórházba?
Egy hangos csattanást hallottam, majd még egyet. Kavicsok voltak, amiket valaki dobált fel.
Kimentem az erkélyre megnézni ki az. Niall volt.
Nem tudtam mit csináljak. Bevágjak most azonnal az erkély ajtót vagy menjek le hozzá.
Az utóbbit választottam. Leosontam nesztelenül a lépcsőn, majd a bejárati ajtót kinyitva oda futottam hozzá.
- Mit keresel itt?
- Hozzád jöttem. Gondoltam szükséged van rám. - válaszolta.
- Nincs nekem szükségem senki másra csak Olivier meggyógyulására, de azért köszönöm. - indultam vissza.
- Te is tudod, hogy ez nem így van. Szükséged van rám. Egyedül én vagyok képes megvigasztalni téged.
- Nincs szükségem semmi vigasztalásra.
A fejét rázta hevesen, majd egyre csak közeledett felém.
Mit akar? Mire készül?! Kérdések cikáztak át a fejemen.
Kezét arcom két oldalára helyezte majd ajkait enyémre ragasztotta.
Nem voltam szép.. Sőt egyáltalán nem. Szörnyen néztem ki. Alapjáratból se vagyok egy gyönyörűség, de most még annyira sem mint átlagosan. Pedig azt mondják egy nő az esküvője napján a legszebb.
Egyre csak vadabban csókolt, majd felkapott az ölébe.
Magam alatt voltam, így nem szóltam semmit se, hagytam. Jól esett egy kis törődés, bármennyire is tagadtam.
Kezét combomra helyezte majd ölébe vett és így kezdett el velem sétálni miközben végig csókolt.
A házunk mögötti régi pajtához vitt. Mindig leakartuk bontani, azonban sose engedtem mivel kiskoromban szinte itt nőttem fel ebbe a kis helyiségbe.
Egy üres pajta amibe csak széna és szalma semmi állat, se semmi.. Anno még pár ló tartózkodott itt, de ez is már múlt idő.
Lehelyezett szépen a szalmába majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Egyre csak vadabbul.
Minden egyes érintésével mintha azt sugallta volna, hogy "szeretlek".
- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém!- ugrott gyors fel.
A fejembe ezeregy gondolat futott át, azt akartam, hogy ezek mind elmúljanak. Felálltam majd Niallhez léptem és az ingét kezdtem kigombolgatni, mire meglepődön nézett felém.
- Biztos akarod? - kérdezett még, azonban én válasz helyett megcsókoltam. Szorosan magához húzott majd ruhámat kezdte vállamról lehúzni. Féktelen egy éj volt..
Mondhatni nászéjszakának, azonban nem azzal akivel eredetileg meg volt tervezve.
Már pirkadott a nap, mikor minden letisztázódott bennem, mégis mi történt velem.
- Niall, beszélnünk kell.
- Mondjad csak drágám. - majd fordult felém egyre közelebb. Azonban én hátra hökkentem.
- Nekem vőlegényem van, aki éppen kórházba van és haldoklik. Én pedig így viselkedek. Miféle ember vagyok? - tettem fel a kérdést.
- Olyan, aki sosem lesz képes elfelejteni engem.. - adta a választ.
- Nem igaz. Képes voltam rá.
- Ez tegnap nem így látszott. Valld be, hogy nem bántad meg. - kacsintott rám, mire beugrott egy kép.
- Te is ott voltál. Ott voltál a sorok között mikor.. mikor a lövés volt. Majd hirtelen eltűntél, mire visszanéztem. Niall, mondd, hogy nem te voltál.. - néztem rá rémülten és egyre csak hátráltam.
- Savannah, az nem úgy volt ahogy gondolod, mert.. - kezdett bele azonban nem hagytam, hogy befejezze.
- Egy szörnyeteg vagy! Hogy lehettél erre képes?! Soha többé nem akarok hallani rólad! - fakadtam ki, majd elszaladtam. Soha többé nem akartam látni az arcát annak, aki ezt tette velem..
