12.rész- Barátként búcsúzom

Sziasztok! Egyik író, aki történetesen a barátnőm is befejezte a blogját, és ezzel együtt a bloggeren való írást is. Pedig neki volt hozzá tehetsége.. Akkor én még mindig mit keresek itt, aki csak össze írogatok pár sort egy hetente és ennyi? Valahogy ez igazságtalan.. És nem tudom van -e nekem helyem még itt mivel az a blog befejezése nagy hatással volt rám..

Brigi Papp:  Köszönöm xXx

Sára Major: Ugyan, nem is volt megható:) Köszönöm:*

Aliz Friedrich: Alizkám ez is megteszi:*
Bogi Ripszám: Köszönöm szépen:*

*Savannah*

- Ébresztő kisasszony! - kiabált a fülembe Niall. Szokatlan volt, hogy ő ébreszt, ez általában eddig csak fordítva fordult elő. A fejemre a párnát húztam nem törődvén vele. - Ma van az utolsó nap, minden pillanatát ki kell használnunk.. - mondta ki mire én magam is eszméltem. Az utolsó nap, így együtt.. Sokszor az ember ilyenkor jön rá, hogy mennyire szeret valakit, mikor felmerül a pillanat, hogy talán elveszítheti. Mikor ott van, vannak olyan percek, órák, napok, hetek, hogy tudomást sem veszünk róla, vagy éppen nem adjuk meg neki a kellő tiszteletet. Megszokjuk, hogy ő ott van nekünk, és mindig ott is lesz. Majd mikor hirtelen eltűnik az életünkből, felemészt minket az a tudat, hogy nem használtuk ki eléggé az együtt töltött időt és hagytuk elmenni mikor belülről nem is ezt akartuk hanem azt, hogy örökre velünk maradjon, még sem tettünk ezért semmit..
Felkeltem, és rögtön a karjaiba vetettem magam, hogy lenyugodjak a fejemen átjáró gondolatok után.
- Szeretném ha a mai napod tökéletes és emlékezetes maradna.. Csak egy percig szeress benne, míg elmondom, imádlak, csak egy órát ölelj, míg megsúgom, kívánlak, csak egy
 napot adj, míg meg tudom mutatni, mit jelent forrón és őszintén szeretni! - súgta a fülembe. A szememből záporszerűen hullani kezdtek a könnyek. Nem akarom elveszíteni őt. Már is ez a tudat jár a fejembe, és mardossa a lelkem mikor még itt van velem. Ilyenkor gondolkozok el melyik a jobb, elveszíteni valakit vagy meg sem kapni. Ha meg sem kapod, nem tudod meg milyen érzés a karjaiban lenni, érezni csókjainak zamatát, hallani azt, hogy azt mondja szeret. Azonban ha megkapod, és később elveszíted ezek mind hiányozni fognak, és magadtól teszed fel a rengeteg "miért"-tel kezdődő mondatot. Fent marad még mindig a kérdés, mégis melyik a jobb? Azt hiszem erre választ sosem kapok..
- Menjünk le a tengerpartra, újra.. Még egy kis dolgot el kell intéznünk ott.. - tudtam, hogy nem a fürdésre gondol, mivel az időjárás viszonylag jó, de a szél néha erősen fúj, így a víz hőmérséklete nem annyira megfelelő lenne.
- Rendben.. - egyeztem bele majd a fürdő szoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam majd a hajamat is megmostam. A rózsaszínt köntösöm magamra terítettem a hajamat pedig egy törölközőbe csavartam, majd kiléptem a fürdőből a ruhás szekrényemhez induláshoz, azonban a konyhában láttam, hogy Niall ügyködik valamit, háttal volt nekem így nem láttam mégis mit.
- Niall! - mondtam mire felém fordult kezében egy doboz keksz volt, amit épp csámcsogott.
- Kérsz? - mutatta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok. - vettem ki és már épp bele akartam harapni mikor megállított.
- Várj! Ezt nem így kell. Megtanítalak a Horan féle evészet egyik módszerére. - mondta mire ő is egyet a kezébe vett. - Fogd meg, szedd ketté, a benne lévő krémet, gyengéden kanyarítsd ki a nyelveddel, majd végül a süti többi részét is a szádba veheted. Hidd el, így sokkal jobb és ízletesebb. - fejezte be majd kipróbáltam a tudományát.
- Be kell valljam így tényleg jobb. - mutattam neki a hüvelykujjamat mint egy like  jel, elismerésképpen majd a szekrényből előhalászva a ruhákat vissza vonultam a fürdőszobába.
Egy pánt nélküli fehér fekete, alsó részén pedig fehér mintás szoknyát vettem fel. Ami nem volt túl hosszú, a rövid kategóriába lehetne sorolni inkább.

A hajamat pedig megszárítottam. Ilyenkor szokott benne látszani az apróbb hullámok, amik a hajamba találhatóak. Felkentem egy alap sminket, majd az előttem lévő hatalmas tükörbe néztem.
- Jó ez így? - tettem fel magamnak a kérdést. Lehetséges nem is a kinézetemre, hanem arra amit cselekedek Niallel. A lábaim fokozatosan összecsuklottak, és a földön ülve végeztem. A szememből kigördült egy könnycsepp, azonban tudtam nem ez a legjobb alkalom a sírásra. Több okból sem. Azért se mert Niall észre venné és azért se mert a sminkem is elmosódna amit nincs kedvem újra csinálni.
- Savannah! Jól vagy? Már régóta bent vagy és gondoltam megnéznem nem történt -e valami.. - beszélt Niall és mindeközben az ajtón kopogott megállás nélkül.
Szerettem volna neki mondani, hogy minden rendben, értem nem kell aggódnia, azonban nem ment, egy szó nem jött ki a torkomon. A kezem megállás nélkül remegett és a lábam is elzsibbadt. Talán azért van ez, mert eddig mindig elfojtottam minden ilyen érzésemet, és többé már nem megy, nem sikerül..
- Kérlek, szólj valamit vagy legalább engedj be! - folytatta tovább. - Savannah White, ha továbbra se reagálsz betöröm az ajtót! - idáig azért nem akartam eljutni, végül is mégis csak egy albérletben vagyunk ami nem a sajátunk. Minden erőmet összeszedtem és felálltam. A tükörbe néztem az elfolyt sminkemet kicsit megigazítottam majd mintha mi sem történt volna nyitottam ki az ajtót és sétáltam el Niall mellett.
- Hé, magyarázatot nem akarsz adni mégis mi volt ez itt az előbb? - szólt utánam.
- Semmi..- válaszoltam mosolyogva. Nézése érdekes volt felém, azonban lehetséges, hogy bele törődött már rögtön, hogy erre választ nem kap épp ezért is nem kérdezgetett tovább.
A konyhába mentem ahol készítettem pár szendvicset, amit végül elcsomagoltam. Minden egyes vágásnál amit a szalámik és zöldségeknél végeztem aprót felszisszentem, mintha saját magamba végeztem volna azokat.
- Jól néznek ki. Veled együtt. - ölelt át hátulról majd egy puszit nyomott az arcom bal oldalára. Felé fordultam és ajkát kerestem amit végül meg is találtam és vadul falni kezdtem. Combomba markolt és felemelt a konyha asztalra. Nyakát szívással kezdtem lecsapolni. Románcunknak a megszólaló kaputelefon vetett végett.
- Fenébe.. - mondta idegesen Niall, majd ott kellett hagynia. Abban a pillanatban elgondolkoztam azon mégis ki volt az a lány aki az imént itt volt vele?! - A taxis itt vár már ránk. Mehetünk? - szólalt meg, mire a táskával a kezemben ami a cuccunkat tartalmazta elindultam ki az ajtón.
Az autóba beszállva én csak végig az ablakon bámultam ki, míg Niall lelkesen beszélgetett. Néztem a szép tájat, a színes házakat, a rengeteg embert aki az utcán mászkál. Egyszerűen mindent. Számomra eddig ez a London ismeretlen volt.
- Savannah, megérkeztünk. Hahó, itt vagyunk már! - ismételgette Nialler mire feleszméltem hozzám szól.
- Viszlát! - köszöntem el a taxistól majd becsaptam magam mögött a jármű ajtaját. A tenger megint csak gyönyörű volt. Főleg ahogy a nap sugarai rásütöttek.
Egy plédet terítettünk le, a homokos partvidékre. Imádom hallgatni a tenger hangját, amiről azonban eszembe jutott valami.
-Énekelj nekem! - jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Hogy mi? - kérdezett vissza nevetve.
- Emlékszel mikor ezelőtt jöttünk ide? Akkor az autóban hallottam az énekhangodat, és egyszerűen gyönyörű volt.. Kérlek, énekelj nekem.. - nézem rá kérlelő szemekkel. Amiknél tudtam, vagyis reméltem, hogy nem tud ellent mondani. Felcsendült a hangja mintha angyalok csilingeltek volna. Nem ismertem a dalt, de elsőnek ezt felfogtam a zenei számok tudatlanságának.
- Köszönöm szépen. Csodálatos volt. - mondtam mosolyogva.
- Napokban írtam ezt a dalt.. - tudtam meg az újabb információt.
- Napokba hogy? Mikor egész végig a nyakadon lógtam?
- Tudod, elég sok időt szoktál a fürdőszobába tölteni.. - felnevettem a válasz hallatán amiben volt egy kis igazság.
- Nyisd ki szád! - parancsoltam rá. Majd kezembe fogtam egy cseresznyét amivel igyekeztem szájába találni, azonban nem sikerült. Másodjára sem, azonban harmadszorra igen. A cseresznye célt talált Niall szájában, aminek igazán örültem mivel sosem voltam jó célzásban.
- Most elmegyünk oda amiért igazából ide akartalak hozni. - mondta majd megfogta a kezem.
Az egyszer már látogatott sziklához vezetett. A fejembe beugrott egy emlék.

- Savannah, gyere velem egy kicsit. Egyszer elhoztam ide egy lányt, akiről azt hittem ő az igazi. Tudod az a nagy szerelem. Vele véstem ide. A neveink monogramjait is akartam, de hirtelen szakadni kezdett az eső ezért nem fejeztem be. Rá pár napra szakítottunk a lánnyal, mert elköltöztek. Nem haraggal váltunk el és az volt az utolsó kérése tőlem, hogy ha megtalálom azt a személyt akivel végleg le akarom élni az életem annak véssem ide a nevét és ebből ő tudni fogja, hogy velem minden rendben van és boldog vagyok..

Akkor is ugyan ide vezetett, megmutatni a szív alakot a kőbe.
- Szeretném ha ide véshetnélek.. - mondta végül.
- Biztos vagy benne, hogy pont engem kéne ide vésni? Holnap elmegyek, és lehet sosem találkozunk már..
- De én akkor is téged foglak szeretni, és ezen nem tud senki sem változtatni. Még te sem.. - közel hajolt hozzám és megcsókolt. Vannak dolgok, amiket nem lehet megrendezni, olyanok, amik igénylik a spontaneitást. Ilyen a csók is..
Elváltunk egymástól majd vésni kezdett. Oda akartam nyúlni és megállítani, hogy megmondjam neki lehet ezt most nem kéne, de csak hagytam..
Ott ültem szótlanul és figyeltem a tájat, ami kezdett sötétedni.
Valaki megkopogtatta a vállam, mire megfordultam.
                              N.H. & S.W.
Ez szerepelt előttem. 
- Orvosra van szükségem mert már beteg vagyok a szerelemtől.. - mondta mellé.
- Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Nem kellett volna, hagynom, hogy belém szeress, nem szabadott volna megismernelek! - kiabáltam. - Ha nem ismerlek meg, nem szeretlek meg.. És nem lenne ilyen nehéz most téged itt hagyni.. - fejeztem be már könnyebben.
- Kérlek fogadd el a gyűrűt amit egyszer felajánlottam már. Azt akarom ezzel jelképezni, hogy ha bár én testileg nem leszek veled, lélekben azonban mindig.. - vette újra elő az ékszert.
- Remélem nem fogod megbánni, hogy ha odaadod. - mutattam neki a kezem, hogy felhúzhassa rá a gyűrűt, ami végül ott csillogott rajta.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogom.. Savannah, kérhetek valamit? - bólintottam mire folytatta. - Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél.. - kért meg. Erre kérnie se kellett volna, hiszen a bennem lévő láng iránta sosem fog elmúlni.
- Melyik lenne számodra a nehezebb? Látni évek múlva is, hogy még szeretlek de mi már nem lehetünk együtt, vagy az, hogy már nem szeretlek?
- Jobban fájna azt látni, hogy már nem szeretsz. Azonban nehezebb lenne elfogadni azt, hogy szeretsz de hiába mert kettőnknek nem lenne közös jövője.. - kaptam a választ mi mindent elárult. 
- Mikor mész vissza Írországba? - kérdezgettem tovább.
- Pár napot még maradok, és ha nem változik semmi se akkor utána haza megyek. - vajon annál a résznél, hogy "ha nem változik semmi se " annál azt értette, hogy ha nem változik meg a döntésem, és még mindig úgy gondolom nem maradok vele?
- Niall, tettekkel és érzésekkel lehet, de mi sosem léptük túl a barátság fogalmat. Barátként akarok búcsúzni, akire jó szívvel fogsz visszagondolni majd. - jelentettem ki.
- Barátok voltunk, akik mégis szerették egymást? - kérdezte és az ő szeméből is kicsordult egy könny.
- Ne sírj utánam. Hidd el, fogsz te még találni ezerszer jobb és szebb lányt nálam. - próbáltam biztatni.
- De ő nem te leszel.. - nem tudtam mit válaszolni. - Tehát csak barátok, ugye? - kérdezett rá kis idő múlva.
- Igen. Csak barátok, akik szeretik egymást. - helyeseltem. És próbáltam mosolyogni pedig belülről sírva fakadtam..
A nap már lement, és helyette a hold szökött fel az égre. Mi pedig ott ültünk ketten azon a hatalmas sziklán. A kezével hátulról átölelt. A csillagokat néztük. Volt egy különleges. Ami valamibe különbözött a többitől azonban azt, hogy miben megmondani nem tudnám.
Behunytam a szememet és kívántam. Hogy mit? Azt, hogy bárcsak újra találkoznék ebben az életben még Niallel..