11.rész-A szerelemnek ára van

#11 rendszeres olvasó<3

Aliz Friedrich: KöÖöÖöÖöszönöm:) Igen, valami rémlik, hogy volt ilyen a Best Summer.!-nél is. Nem hát, ösztönzés nélkül is ment és köszönöm a díjat:*
Sára Major: Köszönöm én meg annak örülök, hogy imádod az írásom^^ :*
Brigi Papp: Hihi:$ Köszönök mindent:* xXx

*Savannah*
Mi az amit mindig is utáltam? Ha a telefonom csörgésére ébredek. Niall még aranyosan szuszogott mellettem ezért próbáltam gyors felvenni, így őt megkímélni az ébredéstől.
- Savannah White. Kivel beszélek? -kérdeztem és még az ébredezés határán voltam.
-Katherine Doyle. A kisasszony emlékszik még rám? -hallottam meg azt a hangot ami mindig is jobb kedvre derített.
- Dadus.. - mondtam ki mosolyogva és már majdnem sírva is. Utoljára akkor hallottam felőle, mikor első nap ide érkeztem Niallhez.
Belebújtam a mamuszomba és kiosontam a szobából, hogy még véletlenül se ébresszem fel az álmodozót.
- Hogy érzed magad kicsim? -mit is mondhattam volna neki? Azt, hogy szerelmesen? Mert beleszerettem az unokaöccsébe. Vagy azt, hogy szomorúan? Mert tudom, hogy hamarosan itt kell hagynom Niallt.
- Jól. Csodás a nagy város belülről és Niall is nagyon kedves.
- Ennek örülök kincsem.. De beszélnünk kell. -utáltam meg hallani ezt a mondatot. Ilyenkor mindig megrémülök és el gondolkozok rajta mégis mi rosszat csináltam ami ilyen fontos lenne most. -A szüleid már korábban hazaérnek. Ezért neked is előbb kéne.
- Mégis mikor?
- Holnap után kora reggel. Élvezd ki az utolsó napodat holnap..- már majdnem a sírás fojtogatott mikor meghallottam. Semmi reagálás nem érkezett felőlem. - Jól vagy, Savannah? -kérdezgetett ennek hatására Kate.
- Rendben, akkor kiküldenéd értem a sofőrt majd? Sms-ben elküldeném a címet. Most pedig mennem kéne, szia..- próbáltam minél hamarabb lerendezni ezt az ügyet, így talán jelenleg nem fog annyira fájni most még mikor itt vagyok.
- Jó legyél kicsim..- tette le ő is a telefont.
A lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam. Ha bele gondoltam csak egy percre is, hogy hamarosan itt hagyom az itt megszokott életet már a sírás kapott el. Fura dolog de bújócskáztam a könnyekkel. Megpróbáltam elbújni előlük, de bármennyire próbáltam nem sikerült.
Zajokat hallottam ezért gyors felugrottam és egy mosollyal próbáltam nyugtázni magam, hogy az előbbi összeroppanásomnak még csak nyoma se legyen.
- Hát itt vagy? Kivel beszéltél az előbb? Mert mintha hangokat hallottam volna.- mondta Niall majd egy puszit nyomott arcom jobb oldalára.
- A dadus hívott, a hogylétem felől érdeklődött.Majd ennyi..- nem ez volt a legjobb pillanat, hogy tudassam vele hamarosan itt hagyom. Tudom, hogy ő abban hisz legalább is reménykedik, hogy itt maradok vele. De ez LEHETETLEN.
- Csodálatos lány vagy..- mondta ki hirtelenül.
- Komolyan így gondolod?-fordultam meghatódva felé. Az arcom még kicsit piros volt azonban hihette Niall ezt némi túlzásba vitt arcpirosítónak vagy egyéb másnak is.

- Igen. Olyan vagy számomra mint egy igazi álom és sohasem akarok felébredni belőle..- közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Néha úgy érzem mellette magamat mint a mesékbe, azonban a mi mesénk nem úgy fog végződni, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
- Mi lenne ha ma én vinnélek el valahova és nem te engem?
- Hova szeretnél menni?-érdeklődött.
- Szent Pál-székesegyház.. Ott kereszteltek meg, és Kathe is kiskoromba rengetegszer elvitt az esti misére. Valahogy megnyugvást jelent nekem ha ott lehetek. - ecseteltem.
- Akkor a mai úti cél is meg van.Pacsi! - emeltük fel mindketten a kezünket amit aztán egymáshoz értettünk. Talán több ő nekem mint a szerelmem, ő a legjobb barátom is egyben.
Rögtön készülődni kezdtem. Egy hosszú barack színű szoknyát vettem fel egy pánt nélküli mintás felsőrésszel amit az alsótól egy fekete övvel választottam el. A hajamat természetes, kibontva hagytam. Az arcomra pedig az alapsminknél kicsit többet kentem fel.

Kicsit később már el is indultunk az apátsághoz. Az én kérésemre gyalog, mivel szeretek sétálni. Főleg azt szeretem mikor Niall a kezét közelebb teszi hozzám és arra vár, hogy összekulcsoljam a sajátommal majd így sétálunk tovább. Most is így történt.
Nem volt túl messze a székesegyháu de azért olyan közel se. Végül is megpillantottuk ékes tornyát.
- Gyönyörű..- mondtam nagyot sóhajtva. - Mindig is arról álmodoztam, hogy ha valaha megházasodok az itt fog történni..
- Az álmaid valóra válhatnak. - mosolygott rám Niall. Majd a hatalmas ajtó felé vettük az irányt.
Belépve se változott a látványosság szépséges. Márványszobrok, mennyezetfreskók mindenhol. Néhol kripták ahol nemesebb embereket helyeztek végső nyugalomra.
Diana hercegnőt itt vette feleségül Károly herceg, nekik nem okozott sok boldogságot a házasság, ahogy a szüleimnek se, akik csak ugyan itt esküdtek meg.
Bármerre néztünk minden olyan különleges volt, nehéz volt belegondolni, hogy itt valaha tűzvész tombolt.
Sajnálatos módra a mai emberek nem törődnek az ilyen helyekkel, amikre tényleg büszke lehetne lenni..
Hirtelen egy furcsa gondolat futott át az agyamon mikor megláttam egy fekete reverendába lévő atyát aki éppen a gyóntató székhez ment.
- Niall, most kicsit magadra hagylak. - szorítottam meg a kezét , majd a pap után siettem. Úgy éreztem egy dolog segíthet már csak, ha megkapom az Isten bocsánatot.
- Dicsértessék a Jézus Krisztust! - vetettem keresztet mikor beléptem az apró doboz féleségű helyre, ahol a feláldozás történik.
- Mindörökké Ámen.- folytatta az atya. - Mond bűneidet gyermekem..
- Hagytam, hogy belém szeressen férfi, mikor tudtam nem lehet köztünk semmi. Csak játszottam az érzéseivel. És azt hiszem a végére én is beleszerettem, egy olyas valakit szeretek akit nem lenne szabad.. - soroltam fel ami a szívemet bántja.
- Nehéz dolog elereszteni valakit akit szeretsz, de ha nemes dolog érdekében teszed akkor az szép tett is tud lenni.. - szólt közbe Isten szolgája. Aki talán ráébresztett egy dologra. Niall boldogsága fontos számomra, és mellettem nem lenne meg neki.
 Utána még meg volt a feláldozás és ilyenkor szokások dolgok majd eleresztett a megbocsátással együtt.
Kilépve onnan rögtön Niallel találtam szembe magam aki a hatalmas oltár előtt bámészkodott.
- Felmegyünk a kupola legmagasabb karzatára? Azt mondják gyönyörű onnan a kilátás. - kérdezte. Én csak bólintottam majd elindultunk. Rengeteg lépcső fokot kellett megmásznunk míg felértünk, de kijelenthetem megérte mivel a kilátás egyszerűen mesés volt. Bármerre néztél amerre a szem ellát nem tudtál csalódni benne.
Mellettünk még rengeteg turista is volt aki a látványban gyönyörködött, nekik szokatlan volt és bevallom nekem is. Eddig sohasem törődtem azzal, hogy mégis milyen helyre születtem. Londont mindig is csak annak a híres, felkapott városnak találtam és a belső gyönyörét eddig fel se fedeztem.
- Örülök, hogy elkísértél ide.. - köszöntem meg Niallernek mikor kiléptünk a székesegyház kapuján. - Gyere velem kicsit. - fogta meg a kezemet majd egy ajtóhoz kísért ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék ide helyezni én is egyet veled.. - mutatta fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondtam, mire ő a csak beleegyezően bólintott.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zárta kulccsal oda a lakatot majd felém fordult és én rögtön hozzá zárkóztatva magamat szorosan megöleltem. Hosszú ideig csak így álltunk majd mikor elengedett észre vette a szememből induló csordogáló könnycseppeket amiket minden szó nélkül a kezének egy érintésével letörölt onnan. Az érintése égetett és mégis megnyugtatott. Ő is érezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezze mi is a gondom inkább csak kézen fogva elindultunk vissza fele.
Otthon rögtön az ágyba dőltem, mivel kissé kifáradtam.

- Elhiszem, hogy kényelmes ott, de nem megyünk le kicsit ide? Meghívlak egy turmixra.- ajánlotta fel.
- Túlságosan is csábító az ajánlatod.- mosolyodtam el. Majd fogtam a táskám és elindultunk. A ház közelében lévő kávézóhoz mentünk ahol mindketten rendeltünk magunknak amit szeretnénk. én egy epres turmix mellett döntöttem.
- Valamelyik nap elmehetnénk Párizsba. Meg valahova bulizni, a London Eya-hoz is visszamehetnénk.- sorolta fel a minél több tervet amit még velem akar átélni. De ezt nem lehet egy holnapi utolsó napba mind belesűríteni és nem bírtam ezt szó nélkül hagyni. Letettem a kezemből az italt majd igyekeztem elkezdeni a mondandómat.

- Holnap leszünk utoljára együtt..- hadartam el gyorsan. Láttam az arcán egy fajta szomorúságot és csalódottságot is.
- Miért mi velünk történik mindez? Mit ártottunk mi, hogy nem lehetünk boldogok együtt?- kérdezte azonban egyikünk se kapott választ rá. Talán némán el kéne fogadnunk a fájdalmat és minden erőnket összeszedni, hogy letöröljük könnyeinket és tovább léphessünk..
- Lehet az lenne a legjobb ha lezárnánk magunkban és tovább lépnénk rajta..-mondtam ki végül.
- Érzem, mi még nem veszíthetjük el egymást, nekünk még dolgunk van egymással, és ez nem a vége. Ez nem egy búcsú, még nem búcsúzhatsz el, érted? Tudod, mi ez? Ez csupán egy hosszú kirándulás, ahová már sajnos nem vihetsz magaddal, sajnos már nem férek fel a buszra. És amikor vége, "hazajössz", te nem változol semmit, és ugyan ott folytatódik majd minden, ahol most befejődik. Így lesz, ugye, megígéred?- nézett rám égszínkék szemeivel és mindeközben kezemet szorongatta.
- Hiányozni fognak a melléd fekvős, hozzád bújós pillanatok. Hiányozni fog ahogy nézel. Hiányozni, hogy hozzám érj, magadhoz húzz. Hiányozni fog az ölelésed, a csókod. De leginkább te fogsz hiányozni, és az aki én voltam melletted..
- Savannah, te is nekem. Nagyon.. De te is tudod a szerelemnek ára van. És ha az az ára, hogy várnom kell rád, hogy újra vissza gyere, akkor megteszem. Mert szeretlek..- mondta ki végül a bűvös szót. Akkor jöttem rá, hogy figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne szeressen belém és így megóvtam volna megannyi bajtól amit én okoztam eddig és fogok is még neki..