13.rész - Ha szeretsz valakit..

Aliz Friedrich: Na csak nyugodtan. Tudod, hogy nem szeretem a káromkodást:) Köszönök mindent:*
Sára Major: Hu, most leírtad a tömeg blogok alapsztoriját. Az enyém igaz kicsit más, de sajna nem sokban különbözik. Nem áll még szándékomban befejezni. Köszönöm, hogy mind ezt leírtad sokat segítettél vele:*
Brigitta Papp: Köszönöm. A blog meg nagyon szeret téged xXx

*Savannah*
Utoljára keltem fel abból az ágyból. Niall nem aludt mellettem, gondolom a tegnapi "legyünk csak barátok" dologgal kicsit megbántottam. De mit tehettem volna? Nem várhatom el tőle, hogy megvárjon, hogy valaha is visszajöjjek hozzá, ha lesz egyáltalán ilyen.
A bőröndömbe pakolni kezdtem. Minden egyes tárgy amit felemeltem, hogy aztán elpakoljam, emlékeket idézett fel bennem. Lehetett az bármi, mindig igaz volt rá az előbbi állítás. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, nem. Egyszerűen míg ebbe a házba voltam nem tehettem meg.
Katherine reggel nyolcra, idehívatta a házhoz a sofőrt. A falon csüngő kakukk óra mindjárt az adott időt mutatta. A zsebembe lévő lakáskulcsot az asztalra tettem. Majd gondoltam kicsit előbb lemegyek a ház elé, várni az autót ami értem jön. Már épp a kilincs után nyúltam mikor mögöttem egy hangra lettem figyelmes.
- Képes lettél volna úgy elmenni, hogy tőlem el se köszönsz? - bársonyos hangja mély keserűséggel volt vegyítve hallásom szerint.
- Niall.. - mondtam ki a nevét lassan. Majd odaszaladtam hozzá.
Nem sok választotta el arcainkat és épp készültem, hogy ajkaimat az övéire tapasszam mikor beugrott egy mondatom: Barátként akarok búcsúzni..
Tehát most se léphettem túl ennek a fogalomnak a tulajdonságait, és ezt ő is érezte. Ezért inkább csak széttárta kezeit, majd szorosan magához ölelt.
- Sajnálom, hogy így kellett véget érnie.. - suttogtam, alig hallható hangon.
- Én hiszem a mi történetünknek lesz még folytatása.. - a válaszai néha megdöbbentenek. Itt hagyom őt, azért mert a családomat választottam ő még is ilyen dolgokba reménykedik, mikor meg se érdemlem ezt és őt se.
- Nagyon tehetséges vagy az éneklésbe hasznosítsd ki ezt még az életbe.. - mondtam mélyen a szemeibe nézve, mikor már elváltunk.
- Meg akarom neked és a családodnak is mutatni, hogy Niall Horan lesz valaki az életbe még.. - jelentette ki. Az órára néztem ami pontosan egészet mutatott.
- Mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek és köszönöm azt a kis időt amit veled tölthettem. Isten legyen veled, Niall! - köszöntem el majd kiléptem a házból, azonban előtte még egy másodpercet mikor csukódott az ajtó visszanéztem. Láttam az arcát amin egy mosoly rajzolódott ki, mégis látszott rajta, hogy nem az igazi. Hiába is ezt tőlem tanulta el..
A szemembe rögtön könnyek gyűltek, és megállhatatlanul szánkóztak végig az arcomon.

Még csak most váltunk el, de mégis hiányzik. Akkor mi lesz velem később?
Ő volt nekem az utolsó esélyem arra, hogy boldog legyek. Ezt is elszúrtam, ahogy minden más dolgot is.
Lesétáltam a lépcsőházból, majd a földszintről már rögtön megláttam az autót ami vissza visz régi életembe.
Könnyeimet letörölte mentem oda hozzá. A sofőr, John kinyitotta előttem az ajtót amit persze megköszöntem, próbáltam úgy viselkedni mintha még minden a régi lenne.
Mielőtt elhajtottunk volna még egy pillanatra régi szállásom ablakára néztem, ahol volt barátomat véltem felfedezni aki lehet leplezni akarta kilétét, azonban én heves integetésbe kezdtem.
John nem kérdezte mégis kinek szántam, nem igazán a beszéd az erőssége.
Kis idő múlva újra megpillantottam a hatalmas házat, ahol megint unalmas hétköznapjaimat fogom élni.
Szokatlan volt nekem újra ez a környezet. Lassan csoszogtam végig a hatalmas udvaron mire beértem az ajtóhoz. A ház minden egyes szegletét bámulni kezdtem. Nem sok időre mentem el, mégis hozzá szoktam az ottani feltételekhez, ami az ittenikkel nem egyezett meg.
A konyhából szokásosan az a fenségesen jó illat keringett ki. Gondoltam meglepem Kathet. Már meg is pillantottam, éppen hátul állt nekem. Talán ennek örülök, hogy őt újra láthatom.
Mögé lopóztam majd két tenyeremet szemeire helyeztem.
- Kukucs. Ki vagyok? - kérdeztem mosolyogva mire felém fordult.
- Savannah! Kincsem! Jól vagy? Hogy érezted magad? - bombázott kérdéseivel és az arcán hatalmas örömet véltem felfedezni.
- Igen, jól vagyok.. - igazából nálam mit is jelentett ez? Biztos nem azt amit igazából mondtam, inkább pont az ellenkezőjét.
- Rettenetesen hiányoztál. - ölelt magához lisztes kezeivel amivel éppen a tésztát gyúrta. Mit mondhatni, ez kicsit meg is látszott rajtam az ölelkezés után. - Sajnálom.. Csak elragadott hév, nem gondoltam, hogy újra láthatlak.. - kezdett törölgetni, azonban én csak nevettem mindezen.
- Semmi baj, nyugi. Megyek átöltözök, aztán majd még lenézek hozzád. - nyomtam egy puszit az arcára majd megindultam a szobám felé.
Ugyan az a szoba, mint rég. Mégis mintha egy eddig ismeretlen helyre jöttem volna magam.
Átcseréltem lisztes pólómat, majd indultam volna megint le, mikor a telefonom csipogni kezdett.
- A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz. - állt egy üzenetben. Nem volt kétséges ki az írója. Akaratlanul is elmosolyogtam az láttán, hogy ő aztán nem adja fel.
- Kicsim, rég láttalak! - hallottam meg egy hangot mire felpillantottam a készülék képernyőjéről, anya volt az.
- Igen, én is téged..
- Jó téged így látni. - mondta mosolyogva.
- Mégis hogyan? - kérdeztem vissza. Jó engem így látni? Megtörve, összetörve, hogy a szívem darabokra hullott szét?!
- Látszik, hogy boldog vagy hisz mosolyogtál. - felelte.
- Attól, hogy mosolyogtam nem azt jelenti, hogy boldog vagyok. Igaz anya? Mi így rejtjük el a fájdalmunkat. - mondtam mire látszott rajta a meglepettség. Meg sem várva a válaszát elkezdtem leugrálni a lépcsőn és egyenesen a konyháig mentem.
- Nézd csak, már itt is vagy. Kiskorodba is mindig ölelgettelek és összekentelek a liszttel. - nevetett fel.
- Remek srác Niall.. - tereltem témát.
- Igen, az. A húgom kis szeme fénye, a bátyjával együtt. Én is nagyon szeretem őket, azonban a munkám sohasem engedte meg, hogy túl sokat velük legyek mikor még kicsik voltak. - sóhajtott fel.
- Kathe, azt  hiszem bele szerettem.. - mondtam ki majd sírva fakadtam. - És soha senki mást nem fogok találni aki iránt így fogok érezni. És kérlek, ne kezd azzal, hogy 16 évesen még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt kijelentsem, mert tudom minden úgy van ahogy mondok.. - borultam a vállaira. Nem néztem volna ki magamból, hogy képes legyek neki és legfőképpen magamnak bevallani ezt az érzés.
- Gyönyörű dolog a szerelem. - mosolyodott el. - Persze vannak mély pontok is benne, de a benne lévő örömök örök pillanatok maradnak, amikre akkor is tudsz emlékezni ha már nem is vagytok együtt.. - néha olyan bölcs. Nem csoda, hogy felnézek rá.
- Mi már csak tudjuk nem? - kérdeztem még mindig könnyezve. Hatalmas szemekkel nézett rám, mire folytattam. - A mese amit régen mindig meséltél. A te történeted, nem? Kérlek, meséld az egészet.. - kértem meg.
- Biztos, hogy hallani akarod? - kérdezett még vissza.
- Igen.
- Akkor csinálok kakaót és közbe elmesélem. - mondta majd megindult a konyha pult felé. - Jack és én még fiatalok voltunk mikor megismerkedtünk. Lehettem talán annyi idős mint te, vagy talán még annyi se. A családjával a szomszéd házba laktak. Azonban a szülei rossz véleménnyel voltak rólam, és egy ideig féltem is, hogy emiatt elveszítem Jacket. A végén már csak titokban találkozhattunk. Nem számított mivel szerettem. Egyszer azzal állt elő, hogy az egész családja előtt megkérte a kezemet. A szülei azonban erre pár nappal úgy válaszoltak, hogy megmondták elköltöznek Amerikába a fiúkkal együtt. Azonban elmondtam valamit neki amitől úgy döntött, megszökik velem. Én épp a kis motelba vártam rá, ahova mentünk ketten. Úgy volt este összeházasodunk a közelben lévő kápolnában. Este azonban a kórházból telefonáltak, hogy motor balesete lett, mikor felém tartott. Rögtön a kórházba siettem hozzá. Mikor odaéltem már csak pár perce volt hátra, ezt az orvosok és saját maga is tudta. Megígértetett velem valamit majd elment és itt hagyott ebbe a világba egyedül. Mindenki engem okolt a halála végett, ezért is jöttem Londonba, hogy talán itt megnyugodhatok.. - fejezte be, majd felém nyújtotta a gőzölgő kakaóval teli bögrét.
- Mit ígértél meg neki?
- Azt, hogy vigyázni fogok a gyermekünkre.. - villám csapásként ért a hír, mikor Kathe szájából ezt hallottam.
- Neked van egy gyereked? - kérdeztem kis idővel később nagyra tárt szemekkel.
- Savannah, ez nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük.
- Tévedsz, itt az idő, hogy most minden tisztázzunk! - vágtam vissza.
- Inkább menj pihenj le, biztos elfáradtál.. - feldúlva rohantam fel a szobámba és vetettem magam az ágyamra. Majd azt hiszem álomba sírtam magamat..

*Niall*
Mikor azt láttam Savannah kisétált az ajtón, azt hiszem a szívem darabokra tört.
- Elment.. Itt hagyott.. - szólaltam meg pár órával később.
A szerelmes dalok, filmek, képek nekem most már jelentőségüket vesztették.
Mi értelme szeretni valakit ha az úgy is elmegy? Miért értelme a szerelemnek ha egyszer úgy is vége szakad?
Majd ránéztem az asztalra ahol az ő rajza állt amit rólam illusztrált. Minden apró vonal gondosan ki volt rajta dolgozva..
Akkor jöttem rá, hogy ha tényleg igazából szeretem ezt a lányt - ami így van - akkor minden tőlem telhető meg kell érte tennem..

*Savannah*
Pár nappal később délelőttre járt az idő mire kitápászkodtam az ágyból. Pizsamába, kócos hajjal indultam meg ki a szobámból. Nem igazán szokásom így mászkálni még a házban sem, azonban most mégis így tettem.
Már a lépcső tetején láttam, hogy apa beszélget valakivel.
- Savannah! Menj vissza a szobádba és készülj el teljesen, mivel valakit be kell mutatnom neked. - utasított és már indultam is volna vissza a szobámba, mikor meghallottam egy másik hangot is aki hirtelen apa mellett termett.
- Hagyja csak, így is jó lesz. Niall Horan vagyok és zongorázni foglak tanítani..

12.rész- Barátként búcsúzom

Sziasztok! Egyik író, aki történetesen a barátnőm is befejezte a blogját, és ezzel együtt a bloggeren való írást is. Pedig neki volt hozzá tehetsége.. Akkor én még mindig mit keresek itt, aki csak össze írogatok pár sort egy hetente és ennyi? Valahogy ez igazságtalan.. És nem tudom van -e nekem helyem még itt mivel az a blog befejezése nagy hatással volt rám..

Brigi Papp:  Köszönöm xXx

Sára Major: Ugyan, nem is volt megható:) Köszönöm:*

Aliz Friedrich: Alizkám ez is megteszi:*
Bogi Ripszám: Köszönöm szépen:*

*Savannah*

- Ébresztő kisasszony! - kiabált a fülembe Niall. Szokatlan volt, hogy ő ébreszt, ez általában eddig csak fordítva fordult elő. A fejemre a párnát húztam nem törődvén vele. - Ma van az utolsó nap, minden pillanatát ki kell használnunk.. - mondta ki mire én magam is eszméltem. Az utolsó nap, így együtt.. Sokszor az ember ilyenkor jön rá, hogy mennyire szeret valakit, mikor felmerül a pillanat, hogy talán elveszítheti. Mikor ott van, vannak olyan percek, órák, napok, hetek, hogy tudomást sem veszünk róla, vagy éppen nem adjuk meg neki a kellő tiszteletet. Megszokjuk, hogy ő ott van nekünk, és mindig ott is lesz. Majd mikor hirtelen eltűnik az életünkből, felemészt minket az a tudat, hogy nem használtuk ki eléggé az együtt töltött időt és hagytuk elmenni mikor belülről nem is ezt akartuk hanem azt, hogy örökre velünk maradjon, még sem tettünk ezért semmit..
Felkeltem, és rögtön a karjaiba vetettem magam, hogy lenyugodjak a fejemen átjáró gondolatok után.
- Szeretném ha a mai napod tökéletes és emlékezetes maradna.. Csak egy percig szeress benne, míg elmondom, imádlak, csak egy órát ölelj, míg megsúgom, kívánlak, csak egy
 napot adj, míg meg tudom mutatni, mit jelent forrón és őszintén szeretni! - súgta a fülembe. A szememből záporszerűen hullani kezdtek a könnyek. Nem akarom elveszíteni őt. Már is ez a tudat jár a fejembe, és mardossa a lelkem mikor még itt van velem. Ilyenkor gondolkozok el melyik a jobb, elveszíteni valakit vagy meg sem kapni. Ha meg sem kapod, nem tudod meg milyen érzés a karjaiban lenni, érezni csókjainak zamatát, hallani azt, hogy azt mondja szeret. Azonban ha megkapod, és később elveszíted ezek mind hiányozni fognak, és magadtól teszed fel a rengeteg "miért"-tel kezdődő mondatot. Fent marad még mindig a kérdés, mégis melyik a jobb? Azt hiszem erre választ sosem kapok..
- Menjünk le a tengerpartra, újra.. Még egy kis dolgot el kell intéznünk ott.. - tudtam, hogy nem a fürdésre gondol, mivel az időjárás viszonylag jó, de a szél néha erősen fúj, így a víz hőmérséklete nem annyira megfelelő lenne.
- Rendben.. - egyeztem bele majd a fürdő szoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam majd a hajamat is megmostam. A rózsaszínt köntösöm magamra terítettem a hajamat pedig egy törölközőbe csavartam, majd kiléptem a fürdőből a ruhás szekrényemhez induláshoz, azonban a konyhában láttam, hogy Niall ügyködik valamit, háttal volt nekem így nem láttam mégis mit.
- Niall! - mondtam mire felém fordult kezében egy doboz keksz volt, amit épp csámcsogott.
- Kérsz? - mutatta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok. - vettem ki és már épp bele akartam harapni mikor megállított.
- Várj! Ezt nem így kell. Megtanítalak a Horan féle evészet egyik módszerére. - mondta mire ő is egyet a kezébe vett. - Fogd meg, szedd ketté, a benne lévő krémet, gyengéden kanyarítsd ki a nyelveddel, majd végül a süti többi részét is a szádba veheted. Hidd el, így sokkal jobb és ízletesebb. - fejezte be majd kipróbáltam a tudományát.
- Be kell valljam így tényleg jobb. - mutattam neki a hüvelykujjamat mint egy like  jel, elismerésképpen majd a szekrényből előhalászva a ruhákat vissza vonultam a fürdőszobába.
Egy pánt nélküli fehér fekete, alsó részén pedig fehér mintás szoknyát vettem fel. Ami nem volt túl hosszú, a rövid kategóriába lehetne sorolni inkább.

A hajamat pedig megszárítottam. Ilyenkor szokott benne látszani az apróbb hullámok, amik a hajamba találhatóak. Felkentem egy alap sminket, majd az előttem lévő hatalmas tükörbe néztem.
- Jó ez így? - tettem fel magamnak a kérdést. Lehetséges nem is a kinézetemre, hanem arra amit cselekedek Niallel. A lábaim fokozatosan összecsuklottak, és a földön ülve végeztem. A szememből kigördült egy könnycsepp, azonban tudtam nem ez a legjobb alkalom a sírásra. Több okból sem. Azért se mert Niall észre venné és azért se mert a sminkem is elmosódna amit nincs kedvem újra csinálni.
- Savannah! Jól vagy? Már régóta bent vagy és gondoltam megnéznem nem történt -e valami.. - beszélt Niall és mindeközben az ajtón kopogott megállás nélkül.
Szerettem volna neki mondani, hogy minden rendben, értem nem kell aggódnia, azonban nem ment, egy szó nem jött ki a torkomon. A kezem megállás nélkül remegett és a lábam is elzsibbadt. Talán azért van ez, mert eddig mindig elfojtottam minden ilyen érzésemet, és többé már nem megy, nem sikerül..
- Kérlek, szólj valamit vagy legalább engedj be! - folytatta tovább. - Savannah White, ha továbbra se reagálsz betöröm az ajtót! - idáig azért nem akartam eljutni, végül is mégis csak egy albérletben vagyunk ami nem a sajátunk. Minden erőmet összeszedtem és felálltam. A tükörbe néztem az elfolyt sminkemet kicsit megigazítottam majd mintha mi sem történt volna nyitottam ki az ajtót és sétáltam el Niall mellett.
- Hé, magyarázatot nem akarsz adni mégis mi volt ez itt az előbb? - szólt utánam.
- Semmi..- válaszoltam mosolyogva. Nézése érdekes volt felém, azonban lehetséges, hogy bele törődött már rögtön, hogy erre választ nem kap épp ezért is nem kérdezgetett tovább.
A konyhába mentem ahol készítettem pár szendvicset, amit végül elcsomagoltam. Minden egyes vágásnál amit a szalámik és zöldségeknél végeztem aprót felszisszentem, mintha saját magamba végeztem volna azokat.
- Jól néznek ki. Veled együtt. - ölelt át hátulról majd egy puszit nyomott az arcom bal oldalára. Felé fordultam és ajkát kerestem amit végül meg is találtam és vadul falni kezdtem. Combomba markolt és felemelt a konyha asztalra. Nyakát szívással kezdtem lecsapolni. Románcunknak a megszólaló kaputelefon vetett végett.
- Fenébe.. - mondta idegesen Niall, majd ott kellett hagynia. Abban a pillanatban elgondolkoztam azon mégis ki volt az a lány aki az imént itt volt vele?! - A taxis itt vár már ránk. Mehetünk? - szólalt meg, mire a táskával a kezemben ami a cuccunkat tartalmazta elindultam ki az ajtón.
Az autóba beszállva én csak végig az ablakon bámultam ki, míg Niall lelkesen beszélgetett. Néztem a szép tájat, a színes házakat, a rengeteg embert aki az utcán mászkál. Egyszerűen mindent. Számomra eddig ez a London ismeretlen volt.
- Savannah, megérkeztünk. Hahó, itt vagyunk már! - ismételgette Nialler mire feleszméltem hozzám szól.
- Viszlát! - köszöntem el a taxistól majd becsaptam magam mögött a jármű ajtaját. A tenger megint csak gyönyörű volt. Főleg ahogy a nap sugarai rásütöttek.
Egy plédet terítettünk le, a homokos partvidékre. Imádom hallgatni a tenger hangját, amiről azonban eszembe jutott valami.
-Énekelj nekem! - jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Hogy mi? - kérdezett vissza nevetve.
- Emlékszel mikor ezelőtt jöttünk ide? Akkor az autóban hallottam az énekhangodat, és egyszerűen gyönyörű volt.. Kérlek, énekelj nekem.. - nézem rá kérlelő szemekkel. Amiknél tudtam, vagyis reméltem, hogy nem tud ellent mondani. Felcsendült a hangja mintha angyalok csilingeltek volna. Nem ismertem a dalt, de elsőnek ezt felfogtam a zenei számok tudatlanságának.
- Köszönöm szépen. Csodálatos volt. - mondtam mosolyogva.
- Napokban írtam ezt a dalt.. - tudtam meg az újabb információt.
- Napokba hogy? Mikor egész végig a nyakadon lógtam?
- Tudod, elég sok időt szoktál a fürdőszobába tölteni.. - felnevettem a válasz hallatán amiben volt egy kis igazság.
- Nyisd ki szád! - parancsoltam rá. Majd kezembe fogtam egy cseresznyét amivel igyekeztem szájába találni, azonban nem sikerült. Másodjára sem, azonban harmadszorra igen. A cseresznye célt talált Niall szájában, aminek igazán örültem mivel sosem voltam jó célzásban.
- Most elmegyünk oda amiért igazából ide akartalak hozni. - mondta majd megfogta a kezem.
Az egyszer már látogatott sziklához vezetett. A fejembe beugrott egy emlék.

- Savannah, gyere velem egy kicsit. Egyszer elhoztam ide egy lányt, akiről azt hittem ő az igazi. Tudod az a nagy szerelem. Vele véstem ide. A neveink monogramjait is akartam, de hirtelen szakadni kezdett az eső ezért nem fejeztem be. Rá pár napra szakítottunk a lánnyal, mert elköltöztek. Nem haraggal váltunk el és az volt az utolsó kérése tőlem, hogy ha megtalálom azt a személyt akivel végleg le akarom élni az életem annak véssem ide a nevét és ebből ő tudni fogja, hogy velem minden rendben van és boldog vagyok..

Akkor is ugyan ide vezetett, megmutatni a szív alakot a kőbe.
- Szeretném ha ide véshetnélek.. - mondta végül.
- Biztos vagy benne, hogy pont engem kéne ide vésni? Holnap elmegyek, és lehet sosem találkozunk már..
- De én akkor is téged foglak szeretni, és ezen nem tud senki sem változtatni. Még te sem.. - közel hajolt hozzám és megcsókolt. Vannak dolgok, amiket nem lehet megrendezni, olyanok, amik igénylik a spontaneitást. Ilyen a csók is..
Elváltunk egymástól majd vésni kezdett. Oda akartam nyúlni és megállítani, hogy megmondjam neki lehet ezt most nem kéne, de csak hagytam..
Ott ültem szótlanul és figyeltem a tájat, ami kezdett sötétedni.
Valaki megkopogtatta a vállam, mire megfordultam.
                              N.H. & S.W.
Ez szerepelt előttem. 
- Orvosra van szükségem mert már beteg vagyok a szerelemtől.. - mondta mellé.
- Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Nem kellett volna, hagynom, hogy belém szeress, nem szabadott volna megismernelek! - kiabáltam. - Ha nem ismerlek meg, nem szeretlek meg.. És nem lenne ilyen nehéz most téged itt hagyni.. - fejeztem be már könnyebben.
- Kérlek fogadd el a gyűrűt amit egyszer felajánlottam már. Azt akarom ezzel jelképezni, hogy ha bár én testileg nem leszek veled, lélekben azonban mindig.. - vette újra elő az ékszert.
- Remélem nem fogod megbánni, hogy ha odaadod. - mutattam neki a kezem, hogy felhúzhassa rá a gyűrűt, ami végül ott csillogott rajta.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogom.. Savannah, kérhetek valamit? - bólintottam mire folytatta. - Mivel kérted, nálad marad a kulcsa a lakatnak amit tegnap függesztettünk fel. Vedd úgy, hogy az a szerelmünk záloga. Ha már nem szeretsz, menj és vedd le onnan, innen tudni fogom, hogy van -e reményem még, hogy valaha újra az enyém legyél.. - kért meg. Erre kérnie se kellett volna, hiszen a bennem lévő láng iránta sosem fog elmúlni.
- Melyik lenne számodra a nehezebb? Látni évek múlva is, hogy még szeretlek de mi már nem lehetünk együtt, vagy az, hogy már nem szeretlek?
- Jobban fájna azt látni, hogy már nem szeretsz. Azonban nehezebb lenne elfogadni azt, hogy szeretsz de hiába mert kettőnknek nem lenne közös jövője.. - kaptam a választ mi mindent elárult. 
- Mikor mész vissza Írországba? - kérdezgettem tovább.
- Pár napot még maradok, és ha nem változik semmi se akkor utána haza megyek. - vajon annál a résznél, hogy "ha nem változik semmi se " annál azt értette, hogy ha nem változik meg a döntésem, és még mindig úgy gondolom nem maradok vele?
- Niall, tettekkel és érzésekkel lehet, de mi sosem léptük túl a barátság fogalmat. Barátként akarok búcsúzni, akire jó szívvel fogsz visszagondolni majd. - jelentettem ki.
- Barátok voltunk, akik mégis szerették egymást? - kérdezte és az ő szeméből is kicsordult egy könny.
- Ne sírj utánam. Hidd el, fogsz te még találni ezerszer jobb és szebb lányt nálam. - próbáltam biztatni.
- De ő nem te leszel.. - nem tudtam mit válaszolni. - Tehát csak barátok, ugye? - kérdezett rá kis idő múlva.
- Igen. Csak barátok, akik szeretik egymást. - helyeseltem. És próbáltam mosolyogni pedig belülről sírva fakadtam..
A nap már lement, és helyette a hold szökött fel az égre. Mi pedig ott ültünk ketten azon a hatalmas sziklán. A kezével hátulról átölelt. A csillagokat néztük. Volt egy különleges. Ami valamibe különbözött a többitől azonban azt, hogy miben megmondani nem tudnám.
Behunytam a szememet és kívántam. Hogy mit? Azt, hogy bárcsak újra találkoznék ebben az életben még Niallel..

11.rész-A szerelemnek ára van

#11 rendszeres olvasó<3

Aliz Friedrich: KöÖöÖöÖöszönöm:) Igen, valami rémlik, hogy volt ilyen a Best Summer.!-nél is. Nem hát, ösztönzés nélkül is ment és köszönöm a díjat:*
Sára Major: Köszönöm én meg annak örülök, hogy imádod az írásom^^ :*
Brigi Papp: Hihi:$ Köszönök mindent:* xXx

*Savannah*
Mi az amit mindig is utáltam? Ha a telefonom csörgésére ébredek. Niall még aranyosan szuszogott mellettem ezért próbáltam gyors felvenni, így őt megkímélni az ébredéstől.
- Savannah White. Kivel beszélek? -kérdeztem és még az ébredezés határán voltam.
-Katherine Doyle. A kisasszony emlékszik még rám? -hallottam meg azt a hangot ami mindig is jobb kedvre derített.
- Dadus.. - mondtam ki mosolyogva és már majdnem sírva is. Utoljára akkor hallottam felőle, mikor első nap ide érkeztem Niallhez.
Belebújtam a mamuszomba és kiosontam a szobából, hogy még véletlenül se ébresszem fel az álmodozót.
- Hogy érzed magad kicsim? -mit is mondhattam volna neki? Azt, hogy szerelmesen? Mert beleszerettem az unokaöccsébe. Vagy azt, hogy szomorúan? Mert tudom, hogy hamarosan itt kell hagynom Niallt.
- Jól. Csodás a nagy város belülről és Niall is nagyon kedves.
- Ennek örülök kincsem.. De beszélnünk kell. -utáltam meg hallani ezt a mondatot. Ilyenkor mindig megrémülök és el gondolkozok rajta mégis mi rosszat csináltam ami ilyen fontos lenne most. -A szüleid már korábban hazaérnek. Ezért neked is előbb kéne.
- Mégis mikor?
- Holnap után kora reggel. Élvezd ki az utolsó napodat holnap..- már majdnem a sírás fojtogatott mikor meghallottam. Semmi reagálás nem érkezett felőlem. - Jól vagy, Savannah? -kérdezgetett ennek hatására Kate.
- Rendben, akkor kiküldenéd értem a sofőrt majd? Sms-ben elküldeném a címet. Most pedig mennem kéne, szia..- próbáltam minél hamarabb lerendezni ezt az ügyet, így talán jelenleg nem fog annyira fájni most még mikor itt vagyok.
- Jó legyél kicsim..- tette le ő is a telefont.
A lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam. Ha bele gondoltam csak egy percre is, hogy hamarosan itt hagyom az itt megszokott életet már a sírás kapott el. Fura dolog de bújócskáztam a könnyekkel. Megpróbáltam elbújni előlük, de bármennyire próbáltam nem sikerült.
Zajokat hallottam ezért gyors felugrottam és egy mosollyal próbáltam nyugtázni magam, hogy az előbbi összeroppanásomnak még csak nyoma se legyen.
- Hát itt vagy? Kivel beszéltél az előbb? Mert mintha hangokat hallottam volna.- mondta Niall majd egy puszit nyomott arcom jobb oldalára.
- A dadus hívott, a hogylétem felől érdeklődött.Majd ennyi..- nem ez volt a legjobb pillanat, hogy tudassam vele hamarosan itt hagyom. Tudom, hogy ő abban hisz legalább is reménykedik, hogy itt maradok vele. De ez LEHETETLEN.
- Csodálatos lány vagy..- mondta ki hirtelenül.
- Komolyan így gondolod?-fordultam meghatódva felé. Az arcom még kicsit piros volt azonban hihette Niall ezt némi túlzásba vitt arcpirosítónak vagy egyéb másnak is.

- Igen. Olyan vagy számomra mint egy igazi álom és sohasem akarok felébredni belőle..- közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Néha úgy érzem mellette magamat mint a mesékbe, azonban a mi mesénk nem úgy fog végződni, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
- Mi lenne ha ma én vinnélek el valahova és nem te engem?
- Hova szeretnél menni?-érdeklődött.
- Szent Pál-székesegyház.. Ott kereszteltek meg, és Kathe is kiskoromba rengetegszer elvitt az esti misére. Valahogy megnyugvást jelent nekem ha ott lehetek. - ecseteltem.
- Akkor a mai úti cél is meg van.Pacsi! - emeltük fel mindketten a kezünket amit aztán egymáshoz értettünk. Talán több ő nekem mint a szerelmem, ő a legjobb barátom is egyben.
Rögtön készülődni kezdtem. Egy hosszú barack színű szoknyát vettem fel egy pánt nélküli mintás felsőrésszel amit az alsótól egy fekete övvel választottam el. A hajamat természetes, kibontva hagytam. Az arcomra pedig az alapsminknél kicsit többet kentem fel.

Kicsit később már el is indultunk az apátsághoz. Az én kérésemre gyalog, mivel szeretek sétálni. Főleg azt szeretem mikor Niall a kezét közelebb teszi hozzám és arra vár, hogy összekulcsoljam a sajátommal majd így sétálunk tovább. Most is így történt.
Nem volt túl messze a székesegyháu de azért olyan közel se. Végül is megpillantottuk ékes tornyát.
- Gyönyörű..- mondtam nagyot sóhajtva. - Mindig is arról álmodoztam, hogy ha valaha megházasodok az itt fog történni..
- Az álmaid valóra válhatnak. - mosolygott rám Niall. Majd a hatalmas ajtó felé vettük az irányt.
Belépve se változott a látványosság szépséges. Márványszobrok, mennyezetfreskók mindenhol. Néhol kripták ahol nemesebb embereket helyeztek végső nyugalomra.
Diana hercegnőt itt vette feleségül Károly herceg, nekik nem okozott sok boldogságot a házasság, ahogy a szüleimnek se, akik csak ugyan itt esküdtek meg.
Bármerre néztünk minden olyan különleges volt, nehéz volt belegondolni, hogy itt valaha tűzvész tombolt.
Sajnálatos módra a mai emberek nem törődnek az ilyen helyekkel, amikre tényleg büszke lehetne lenni..
Hirtelen egy furcsa gondolat futott át az agyamon mikor megláttam egy fekete reverendába lévő atyát aki éppen a gyóntató székhez ment.
- Niall, most kicsit magadra hagylak. - szorítottam meg a kezét , majd a pap után siettem. Úgy éreztem egy dolog segíthet már csak, ha megkapom az Isten bocsánatot.
- Dicsértessék a Jézus Krisztust! - vetettem keresztet mikor beléptem az apró doboz féleségű helyre, ahol a feláldozás történik.
- Mindörökké Ámen.- folytatta az atya. - Mond bűneidet gyermekem..
- Hagytam, hogy belém szeressen férfi, mikor tudtam nem lehet köztünk semmi. Csak játszottam az érzéseivel. És azt hiszem a végére én is beleszerettem, egy olyas valakit szeretek akit nem lenne szabad.. - soroltam fel ami a szívemet bántja.
- Nehéz dolog elereszteni valakit akit szeretsz, de ha nemes dolog érdekében teszed akkor az szép tett is tud lenni.. - szólt közbe Isten szolgája. Aki talán ráébresztett egy dologra. Niall boldogsága fontos számomra, és mellettem nem lenne meg neki.
 Utána még meg volt a feláldozás és ilyenkor szokások dolgok majd eleresztett a megbocsátással együtt.
Kilépve onnan rögtön Niallel találtam szembe magam aki a hatalmas oltár előtt bámészkodott.
- Felmegyünk a kupola legmagasabb karzatára? Azt mondják gyönyörű onnan a kilátás. - kérdezte. Én csak bólintottam majd elindultunk. Rengeteg lépcső fokot kellett megmásznunk míg felértünk, de kijelenthetem megérte mivel a kilátás egyszerűen mesés volt. Bármerre néztél amerre a szem ellát nem tudtál csalódni benne.
Mellettünk még rengeteg turista is volt aki a látványban gyönyörködött, nekik szokatlan volt és bevallom nekem is. Eddig sohasem törődtem azzal, hogy mégis milyen helyre születtem. Londont mindig is csak annak a híres, felkapott városnak találtam és a belső gyönyörét eddig fel se fedeztem.
- Örülök, hogy elkísértél ide.. - köszöntem meg Niallernek mikor kiléptünk a székesegyház kapuján. - Gyere velem kicsit. - fogta meg a kezemet majd egy ajtóhoz kísért ahol rengeteg lakat csüngött. - A szerelmesek mindig ide zárnak egy lakatot, rá gravíroztatva a nevük kezdőbetűjét vagy valami hozzájuk kapcsolódott. Szeretnék ide helyezni én is egyet veled.. - mutatta fel a zárt.
- Beleegyezek, de csak egy feltétellel ha a kulcs nálam marad. - mondtam, mire ő a csak beleegyezően bólintott.
- Emléket hagyok mi utánunk.. - zárta kulccsal oda a lakatot majd felém fordult és én rögtön hozzá zárkóztatva magamat szorosan megöleltem. Hosszú ideig csak így álltunk majd mikor elengedett észre vette a szememből induló csordogáló könnycseppeket amiket minden szó nélkül a kezének egy érintésével letörölt onnan. Az érintése égetett és mégis megnyugtatott. Ő is érezte, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezze mi is a gondom inkább csak kézen fogva elindultunk vissza fele.
Otthon rögtön az ágyba dőltem, mivel kissé kifáradtam.

- Elhiszem, hogy kényelmes ott, de nem megyünk le kicsit ide? Meghívlak egy turmixra.- ajánlotta fel.
- Túlságosan is csábító az ajánlatod.- mosolyodtam el. Majd fogtam a táskám és elindultunk. A ház közelében lévő kávézóhoz mentünk ahol mindketten rendeltünk magunknak amit szeretnénk. én egy epres turmix mellett döntöttem.
- Valamelyik nap elmehetnénk Párizsba. Meg valahova bulizni, a London Eya-hoz is visszamehetnénk.- sorolta fel a minél több tervet amit még velem akar átélni. De ezt nem lehet egy holnapi utolsó napba mind belesűríteni és nem bírtam ezt szó nélkül hagyni. Letettem a kezemből az italt majd igyekeztem elkezdeni a mondandómat.

- Holnap leszünk utoljára együtt..- hadartam el gyorsan. Láttam az arcán egy fajta szomorúságot és csalódottságot is.
- Miért mi velünk történik mindez? Mit ártottunk mi, hogy nem lehetünk boldogok együtt?- kérdezte azonban egyikünk se kapott választ rá. Talán némán el kéne fogadnunk a fájdalmat és minden erőnket összeszedni, hogy letöröljük könnyeinket és tovább léphessünk..
- Lehet az lenne a legjobb ha lezárnánk magunkban és tovább lépnénk rajta..-mondtam ki végül.
- Érzem, mi még nem veszíthetjük el egymást, nekünk még dolgunk van egymással, és ez nem a vége. Ez nem egy búcsú, még nem búcsúzhatsz el, érted? Tudod, mi ez? Ez csupán egy hosszú kirándulás, ahová már sajnos nem vihetsz magaddal, sajnos már nem férek fel a buszra. És amikor vége, "hazajössz", te nem változol semmit, és ugyan ott folytatódik majd minden, ahol most befejődik. Így lesz, ugye, megígéred?- nézett rám égszínkék szemeivel és mindeközben kezemet szorongatta.
- Hiányozni fognak a melléd fekvős, hozzád bújós pillanatok. Hiányozni fog ahogy nézel. Hiányozni, hogy hozzám érj, magadhoz húzz. Hiányozni fog az ölelésed, a csókod. De leginkább te fogsz hiányozni, és az aki én voltam melletted..
- Savannah, te is nekem. Nagyon.. De te is tudod a szerelemnek ára van. És ha az az ára, hogy várnom kell rád, hogy újra vissza gyere, akkor megteszem. Mert szeretlek..- mondta ki végül a bűvös szót. Akkor jöttem rá, hogy figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne szeressen belém és így megóvtam volna megannyi bajtól amit én okoztam eddig és fogok is még neki..